Először futni tanítanak meg. Ez mindennek az alapja minden hadseregben szerte a világon. Megtanulsz futni, megtanulod bírni. Hegynek fel-le. Futsz erdőben, tó- és folyóparton, futsz sportpályán. Együtt a szakasszal, és amikor valaki nem bírja és lemarad, nyomod a fekvőtámaszt. Majd ha megérkezett, újra futsz.

Ha már tudsz futni, van mire építeni a többit. Megtanítanak, hogy bánj a fegyverrel, hogyan élesítsd a gránátot, vezess harcjárművet és telepíts műszaki akadályt.

De arra nem tanítanak meg, hogy amikor évekkel később a háború után, emlékeidtől verejtékben úszva egyedül ébredsz jéghideg ágyadban, azt hogyan dolgozd fel. Amikor olyan sötét az éj hajnali háromkor, hogy még az utcáról beszűrődő lámpa fénye se hoz világosságot, amikor már rég kialudt az a mécses, amit a halott bajtársaid emlékére gyújtasz minden este. Akkor hiába tanítottak meg futni.

Amikor arra ébredsz, hogy skorpiók vannak az ágyadban, és hallod az ellenség suttogását, mintha csak méterekre lennének tőled a lövészárokban. Amikor minden olyan csendes, hogy már mar ez a hangtalanság. Akkor már nincs hova futnod.

Évek után rádöbbensz, hogy meg kell állnod és szembenézned a múltaddal. Mindennel, amit tettél, vagy nem tettél. 
Én, mintha gyóntam volna, megírtam ezt a könyvet. Elszámoltam magammal, mert megtanultam egy fontos dolgot: a lelkedért csak te felelsz!

Ezt senkinek se tanították meg. Erre nekünk kellett rájönnünk.”

Minden alkotó ember életében eljön egyszer ez a mágikus pillanat, és mindenki máshogy emlékszik vissza rá. Az enyém – kimondani is szörnyű! – már 21 éve megtörtént. 13 éves voltam, és A walesi bárdokból kellett fogalmazást írnunk hetedik osztályban. Egy ködös novemberi vasárnap volt, Mályiban (a Borsod megyei falu ahol felnőttem). Leültem, és ki se mozdultam a tetőtéri szobámból, hanem csak írtam és írtam.

Olyan jól sikerült, hogy másnap, irodalom óra után, a tanárom és egyben osztályfőnököm elkérte a füzetemet, és felolvasta az évfolyamomba tartozó másik két osztálynak is. Kettő helyett három ötöst kaptam érte! A szárnypróbálgatásaim kezdete volt ez.

Majd, 2001 nyarán, szólított a Hazám. Az érettségi és technikum elvégzése után megkaptam a sorkatonai behívómat. Szerencsére olyan családban nőttem fel, ahol tartotta magát a mondás: „Az nem ember, aki nem volt katona”. Akkor még nem tudtam, pontosan, mit akarok. Azt tudtam, mit nemakarok. Nem akartam a szürke Acélvárosban maradni, és csinálni, amit a többi fiatal: úgy tenni, mintha élnének, és nagyon boldogok lennének kilátástalan életükkel. Így hát elindultam. Ezt hívom vállalásnak. Meséink hősei se akkor nyerik el jutalmukat, ha otthon maradnak, és a biztosat, a kiszámíthatót választják, hanem akkor, ha mernek, kockáztatnak, és elindulnak. Vállaltam a sorsomat, és a kilenc hónap sorkatonai szolgálat után szerződéses lettem Tatán. Messze kerültem az otthonomtól, de sose éreztem úgy, mintha ok nélkül lettem volna ott. Akkor sem, amikor két év múlva jelentkeztem az iraki misszióba, ahová 2004 év elején ki is jutottam. A magyar Szállító Zászlóalj állománya ekkor már fél éve rótta a háború útjait…

Azt mondják, az okos más kárán tanul. Én azt mondom: van, aki maga tapasztal. A Honvédség egy új családot adott nekem, akiknek tagjait – az olvasmányaim után – bátran hívhatok karaktereknek. Remélem, amikor majd a kedves olvasó a kezébe veszi a művemet, megérti, hogy csak a jó szándék vezérelt és vezérel mindig, amikor ceruzát fogok, vagy a számítógépem elé ülök.

~Harmatcsepp~