Swift

Nyitray György - Szállító zászlóalj /Egy magyar katona Irakban/


„London 2015. 07.18. hajnali egy óra.
Először futni tanítanak meg. Ez mindennek az alapja minden hadseregben szerte a világon. Megtanulsz futni, megtanulod bírni. Hegynek fel-le. Futsz erdőben, tó- és folyóparton, futsz sportpályán. Együtt a szakasszal, és amikor valaki nem bírja és lemarad, nyomod a fekvőtámaszt. Majd ha megérkezett, újra futsz.
Ha már tudsz futni, van mire építeni a többit. Megtanítanak, hogy bánj a fegyverrel, hogyan élesítsd a gránátot, vezess harcjárművet és telepíts műszaki akadályt.
De arra nem tanítanak meg, hogy amikor évekkel később a háború után, emlékeidtől verejtékben úszva egyedül ébredsz jéghideg ágyadban, azt hogyan dolgozd fel. Amikor olyan sötét az éj hajnali háromkor, hogy még az utcáról beszűrődő lámpa fénye se hoz világosságot, amikor már rég kialudt az a mécses, amit a halott bajtársaid emlékére gyújtasz minden este. Akkor hiába tanítottak meg futni.
Amikor arra ébredsz, hogy skorpiók vannak az ágyadban, és hallod az ellenség suttogását, mintha csak méterekre lennének tőled a lövészárokban. Amikor minden olyan csendes, hogy már mar ez a hangtalanság. Akkor már nincs hova futnod.
Évek után rádöbbensz, hogy meg kell állnod és szembenézned a múltaddal. Mindennel, amit tettél, vagy nem tettél. 
Én, mintha gyóntam volna, megírtam ezt a könyvet. Elszámoltam magammal, mert megtanultam egy fontos dolgot: a lelkedért csak te felelsz!
Ezt senkinek se tanították meg. Erre nekünk kellett rájönnünk.”



Információ:
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalak száma: 327
Kötés: Puhatáblás, ragasztott
Megjelenés: 2015



Elég nehéz feladat egy olyan könyvről véleményt alkotni, amiről még nem született kritika. Maga a borító nem figyelem felkeltő, viszont a fülszövege engem azonnal megfogott. Szeretem az életrajzi műveket, és azokat is, amik a történelemre épülnek. (Bár maga a könyv egyébkén egy igen közeli dátumhoz visz el minket, mégpedig 2004-be. ) 

Ha valakit érdekel, miként zajlik a katonaságnál a mindennapok rutinja, a napi feladatok ellátása, miként működnek az egységek, hogyan oszlik el a csapatok között a feladat, és szeretne valósághű bepillantást nyerni a kulisszák mögé, annak ez a tökéletes választás!

Nagyon alaposan tárja elénk már a kezdetektől az eseményeket, és számomra pozitívum volt, hogy már az előzményekkel kezdtünk, nem csak beleugrottunk a történetbe, és Irakba.

Sokszor meglepődtem a katonák gondolkodásmódján, viselkedésén, és a bátorságukon. Számomra teljesen elképesztő volt, hogy Önként jelentkeztek családos férfiak, hogy Irakba menjenek küldetésre a jobb fizetés, és az őrült kalandvágy miatt. Nekem eszembe nem jutna keresni a veszélyt, nem hogy önként belerohanni. Emellett elképzelni sem tudom, milyen gyötrelmeket élhettek meg azoknak a családjai, akik itt, Magyarországon várják haza szeretteiket, és nem tudják, vajon a fiúk, férjük, apjuk halt-e meg a legutóbbi tűzharcban…
Nagyon sok embert ismertünk meg, valószínűleg sokukat álnév mögé bújva, de ez csak izgalmasabbá tette a regényt.

Maga az indulás hosszasan lett taglalva, de mivel alapos felkészülés előzte meg a kiindulást, így érthető volt, miért is szentelt György ilyen hosszú leírást ezekről a különböző táborokról, egészségügyi és pszichés vizsgálatokról. Nem gondoltam volna, hogy ennyi lehetőség van kiszórni az embereket…

Irak pont olyan volt, mint vártam. Kopár, forró, és kietlen.  A megérkezéstől kezdve görcs volt a gyomromban, féltettem a magyar katonáinkat, azt akartam, mindenki épségben térjen haza! És bár úgy tűnt, ők nagyon gyorsan alkalmazkodtak, az író elárulta, hogy a látszat ellenére, az éjszakák gyakran nyugtalanok voltak, és alkalmanként a félelem csillogott társai szeméből.

Hogy lehet megszokni az éjszakai puskaropogást? Hogy nem tudhatod, a szembejövő épp egy öngyilkos merénylő, vagy csak egy gyerek? Hogy nem tudod, vajon este biztonságban hunyod álomra a szemed, vagy már meg sem éred a délutánt?

Végtelen tiszteletet érzek ezen emberek iránt.

Azok iránt, akik önként feláldozzák magukat és életüket egy  ’nemesebb’ cél érdekében. Örülök, hogy ilyen férfiak alkotják társadalmunkat, és irigylem erejüket, összetartásukat, és a végtelen bizalmat, amit a társaikba fektetnek.

Nem ajánlom a könyvet azoknak, akik azt a fajta kikapcsolódást keresik egy könyvben, hogy elmerüljenek könnyedségében, a románcokban, és a gyönyörű tájakban. Ezt itt nem fogják megkapni. Helyette viszont egy kemény, nehéz, elgondolkodtató, és valóságos könyvet kapunk.

Nem mondom, hogy minden titkot elárul nekünk György, hiszen biztos köti a titoktartás… de így is sokkal őszintébb képet fest elénk, mint sok más könyv… számomra a legnagyobb varázsereje abban rejlik, hogy nem egy fikciót tartunk a kezünkben…

Összegzésként szerintem érdemes elolvasni ezt a könyvet, viszont ajánlom, ha időtök engedi, próbáljátok kis falatokban elolvasni, mert sokkal több információ át tud jönni. Ez nem az a fajta könyv, amin végig kell szaladni egy nap alatt. Minél több időt és figyelmet szentelsz neki, annál jobban láthatsz bele ebbe a szervezett, nem mindennapi munkahelyre.

A könyvet az Álomgyár Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni, ezúton is köszönöm Nekik! :)


Felkeltette az érdeklődésed? Ide kattintva 20% kedvezménnyel vásárolhatod meg!


10/8



Pár szó az íróról:

Minden alkotó ember életében eljön egyszer ez a mágikus pillanat, és mindenki máshogy emlékszik vissza rá. Az enyém – kimondani is szörnyű! – már 21 éve megtörtént. 13 éves voltam, és A walesi bárdokból kellett fogalmazást írnunk hetedik osztályban. Egy ködös novemberi vasárnap volt, Mályiban (a Borsod megyei falu ahol felnőttem). Leültem, és ki se mozdultam a tetőtéri szobámból, hanem csak írtam és írtam.
Olyan jól sikerült, hogy másnap, irodalom óra után, a tanárom és egyben osztályfőnököm elkérte a füzetemet, és felolvasta az évfolyamomba tartozó másik két osztálynak is. Kettő helyett három ötöst kaptam érte! A szárnypróbálgatásaim kezdete volt ez.
Majd, 2001 nyarán, szólított a Hazám. Az érettségi és technikum elvégzése után megkaptam a sorkatonai behívómat. Szerencsére olyan családban nőttem fel, ahol tartotta magát a mondás: „Az nem ember, aki nem volt katona”. Akkor még nem tudtam, pontosan, mit akarok. Azt tudtam, mit nemakarok. Nem akartam a szürke Acélvárosban maradni, és csinálni, amit a többi fiatal: úgy tenni, mintha élnének, és nagyon boldogok lennének kilátástalan életükkel. Így hát elindultam. Ezt hívom vállalásnak. Meséink hősei se akkor nyerik el jutalmukat, ha otthon maradnak, és a biztosat, a kiszámíthatót választják, hanem akkor, ha mernek, kockáztatnak, és elindulnak. Vállaltam a sorsomat, és a kilenc hónap sorkatonai szolgálat után szerződéses lettem Tatán. Messze kerültem az otthonomtól, de sose éreztem úgy, mintha ok nélkül lettem volna ott. Akkor sem, amikor két év múlva jelentkeztem az iraki misszióba, ahová 2004 év elején ki is jutottam. A magyar Szállító Zászlóalj állománya ekkor már fél éve rótta a háború útjait…
Azt mondják, az okos más kárán tanul. Én azt mondom: van, aki maga tapasztal. A Honvédség egy új családot adott nekem, akiknek tagjait – az olvasmányaim után – bátran hívhatok karaktereknek. Remélem, amikor majd a kedves olvasó a kezébe veszi a művemet, megérti, hogy csak a jó szándék vezérelt és vezérel mindig, amikor ceruzát fogok, vagy a számítógépem elé ülök.
~Harmatcsepp~

Ez is érdekelhet...

2 megjegyzés

  1. nagyon érdekes könyv, ajánlom még a szerintem szintén nagyon érdekeset: a magyar királyi 101. honvéd gépkocsizó tanezred a II. világháborúban c, mely szintén a magyar szállító gépkocsizókról szól, nagyon sok fotóval.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm szépen az ajánlást, mindenképp utána fogok nézni, és nem tartom kizártnak, hogy el is fogom olvasni! :)

    VálaszTörlés

Flickr Images