Akit elhagytál
Jojo Moyes
Krimi
romantikus
történelmi
Tyúkanyó
Jojo Moyes: Akit elhagytál
A franciaországi St.Peronne-ban járunk 1916 októberében. Német megszállás miatt éhező, fázó, rettegő lakosokkal ismerkedünk meg. Commandante irányításával mindent elvesznek a lakosoktól-beszolgáltatás címen.
Le Coq Roug szebb időket megélt szállodáját férfiak híján (kik a fronton szolgálnak) nők vezetik. Sophie, Héline és gyermekei, valamint öccsük, Aurélien. Valaki bejelentést tett, hogy illegális vágóállatot tartanak. Megfélemlített Héline és Aurélien tagadja a vádat, amikor Sophie megjelenik egy pólyával bebugyolált csecsemővel, és a kicsi Mimivel. Szembeszáll a commandante-tal, és biztatja, hogy nyugodtan kutassanak át mindent a nem létező malacért. Miközben ellenőrizték a házat a németek, szorította a hideg miatt jól bebugyolált és kloroformmal elkábított malac - babát. Kifelé menet commandante szeme megakad egy fiatal, sugárzó, egyedi festésstílussal készült festményen. E képet Sophie férje, Édouard festette fiatal feleségéről. Félő, hogy a német tiszt "beszolgáltatás" címén ezt is elviheti. S akkor se kép, se férj...
Az egész város összefogásban élt, egymást segítették, támogatták, híreket továbbítottak a fronton lévőkről a hozzátartozóiknak. Mindenki egyformán fázott, éhezett. Le Coq Roug-t kijelölték a németek ellátásáért felelős helyszínné. A nőknek kellett főzni, kiszolgálni őket, miközben Aurél nyugtatja a kicsiket az emeleten, kik az éhségtől szenvednek. A nővérek nem mernek elvenni egy morzsát sem, a fenségesnél fenségesebb lakomákból. A maradékokat is a németek elviszik, ha hiány lenne a maradékból, az ár nagy:halál-vagy tábor.
A város a nővérek ellen fordul feltételezve, hogy ők engedték be a németeket az otthonukba, s jól tartják őket. Ráadásul ők már nem is éheznek. Kollektívan kiközösítik őket. Sophienak a célja, hogy életben tartsa a családját, és férjét újra megölelhesse. Commandante-nak alkut ajánl Sophie, Édouárdért cserébe.
Kedves Olvasó! Mi mit tennénk Sophie helyében? Úgy gondolom rosszul tettem fel a kérdést: MIT MEG NEM TENNÉNK SZERETTEINK ÉLETÉÉRT?
Jojo Moyes Sophien keresztül végigvezet minket a történelmi, és érzelmi viharokon. Dédszüleim és nagyszüleim megelevenedtek bennem. Olvasva az embert próbáló nehézségekről, érezni véltem a csontig hatoló hideget, és rémületet. S átéltem a mindent megrengető szeretetet, szerelmet.
Sarah de Lefivre feltűnik 2006, London városában, legalábbis az eltűnt portré formájában. 2006 és 1916 évei távol vannak egymástól, de mégis szoros a kapcsolat. Liv életében milyen szerepet játszik Sarah? Mi módon kapcsolódik össze az életük?
Egy nagyszerű könyvet tartasz a kezedben kedves Barátom. Történelmi tényeken nyugvó drámai, de mégis finoman romantikus mű, mely fordulatokban gazdag. Az írónő az első oldaltól fenn tudja tartani az olvasó érdeklődését a mű végéig. Ami külön megragadott, mentes a mai világunkban oly jellemző túlfűtött szexualitástól.
Olvasd el, megéri. Engem emlékeztet valamire, amit az ember időnként elfelejt:
''Valamiben hinned kell."
10/9
Egy kis érdekesség: Az eltűnt műkincsek restitúciója: Műtárgyalás
Nemcsak a magyarországi múzeumokban található műkincsek helyzete bonyolult, az oroszországi restitúciós ügyek sem haladnak zökkenőmentesen.
A második világháborúban rengeteg műkincs végezte a Szovjetunióban. A németek inkább az azonosíthatatlan értékeket vitték magukkal, így számtalan műgyűjtemény a Szovjetunióba került. Erről a múlt rendszerben többnyire szemérmesen hallgatott mindenki, ám 1972-ben a SZU "baráti gesztusként" 15 műtárgyat visszaadott. A rendszerváltásig aztán semmi nem történt.
A rendszerváltás utáni Szovjetunióban az első lépést műkincsügyben két művészettörténész tette meg. Konsztantyin Akinsa és Grigorij Kozlov az Art News című nemzetközi folyóirat 1991 áprilisi számában megjelentetett egy tanulmányt. Ebben a náci Németországból elhurcolt és még mindig a Szovjetunióban lévő műkincseket mutatták be. Mihály Mária, a Szépművészeti Múzeum főigazgató-helyettese és az 1993-ban alakult Kulturális Javak Visszaszolgáltatásának Bizottsága nevet viselő csoport egykori titkára szerint ez a cikk volt az áttörés: "Az írást átvették az orosz és a magyar napilapok is. Sok műtárgyról ebből derült ki, hogy a Szovjetunióban van, és nem elpusztult, vagy az Egyesült Államokat gazdagítja, ahogy addig hittük" - mondta Mihály.
Az események hirtelen felgyorsultak: először is 1992-ben aláírtak egy orosz-magyar kétoldalú megállapodást, majd számtalan bizottság alakult. A már említett Kulturális Javak Visszaszolgáltatásának Bizottságát egy 1993-as kormányhatározat hozta létre Mádl Ferenc akkori művelődési miniszter elnökletével. Ugyanekkor (1993 májusában) létrejött egy Orosz-Magyar Munkacsoport is, majd megalakult Mravik László már korábban említett Restitúciós Munkacsoportja. A sok csoport munkája meghozta gyümölcsét: miután Oroszország megszülte restitúciós törvényét, 1999 októberében Magyarország 80 ezer tárgyat tartalmazó listát adott át az oroszoknak.
A visszaadás azonban nem egyszerű: a több mint egy éve beadott igényre érdemi válasz máig nem érkezett, az oroszok "éppen most" állítják fel a kinti bizottságot, és nem lehet azt mondani, hogy megkönnyítenék a magyar kutatók dolgát. Kizárólag az itthoni iratokból korántsem lehet mindent megállapítani, az oroszok pedig a saját levéltáraikban azt dugnak el, amit akarnak. Varga Éva, a Restitúciós Munkacsoport Oroszországban kutató munkatársa sokszor érzi úgy, hogy szórakoznak vele. "Az egyik levéltárban nyáron fontos iratokat találtam. Amikor télen visszamentem, hogy tovább kutassak, közölték: az anyagot állami megőrzésre készítik elő, ezért nem lehet megnézni. Az oroszok a hülyítést a legmagasabb fokon űzik." A hivatalos csatornák szintén bedugultak: "Írogatunk egymásnak" - mondta lakonikusan Rónai Iván, az Orosz-Magyar Munkacsoport magyar társelnöke, minisztériumi főosztályvezető.
A legfőbb probléma az, hogy a restitúció Oroszországban belpolitikai kérdés. Az oroszok úgy érzik ugyanis, hogy e tárgyak járnak nekik. "A Szovjetunió népei annyit szenvedtek egy olyan háborúban, amit nem is ők indítottak, hogy nem értik: hogy jönnek most ahhoz az akkori agresszorok, hogy visszakérjék a műkincseket" - foglalta össze a magyar szakemberek benyomását Rónai.
Az oroszok néha látványosan próbálják demonstrálni jó szándékukat. 1992-ben Jelcin egyik látogatására két Magyarországról elvitt festménnyel a hóna alatt érkezett. A Csók István- és a Karlovszky Bertalan-kép kiválasztásakor Szűcs György, az MNG tudományos tiktára szerint nyilván az dominált, hogy elfértek kézipoggyászként. A két festmény külügyminisztériumi autóval érkezett a galériába, azóta is ott van; eredetüket nem tudták felderíteni.
A műtárgyak egy részét a magyar szakemberek Oroszországban megvizsgálhatták, s az azonosítás nemegyszer kalandos körülmények között történt. 1996-ban Mravik László a moszkvai Grabar Restaurátor Intézetben vizsgálta azokat a képeket, melyekről azt gyanította, hogy Magyarországról kerültek oda. "Volt ott egy hat darabból álló kora reneszánsz oltár, amelyről nem tudtuk biztosan, hogy innen van-e. Megfordítottuk, és a hátulján volt egy rozsdás rajzszög. Kihúztam, és elkezdtem nyállal tisztogatni. Ahogy lejött róla a rozsda, előtűnt a felirat: >>Nem, nem, soha!Lásd Az orosz törvény bája című írásunkat.)
Perlekedők
A Mazsök vezetőjétől eltérő a véleménye néhány örökösnek; közülük többen be is perelték az államot. A leghíresebb ilyen pert a Herzog-gyűjtemény örökösei indították. Herzog Móric unokája, Martha Nierenberg 1999 októberében perelte be a magyar államot és két múzeumot: a Magyar Nemzeti Galériát és a Szépművészeti Múzeumot. A per, a többi ilyen jellegű perhez hasonlóan a műtárgyak tulajdonjogáról szól. A közgyűjteményben lévő műtárgyak két módon kerülhettek állami tulajdonba: elkobzással vagy elbirtoklással. A Herzog-perben az állam mindkét lehetőséggel védekezett: egyrészt azt állították, hogy a képek az 1954. évi 13. tvr. alapján mint elhagyott javak állami tulajdonba kerültek, másrészt az állam el is birtokolhatta volna őket. Ha az első állítás igaz lenne, akkor csak részleges kárpótlás járna a műkincsekért (az érték maximum 10 százaléka), ráadásul a kárpótlási igények beadási határideje évek óta lejárt.
Csakhogy a Herzog-perben ítélkező bíróság szerint a fent említett rendelet hatálybalépésekor azok a műtárgyak kerültek állami tulajdonba, amelyek tulajdonosa ismeretlen volt, vagy engedély nélkül külföldre távozott. Az örökösökre egyik kitétel sem áll; de ha nem is lehetett volna pontosan tudni, hogy mely képek tartoztak a Herzog-hagyatékhoz, az államnak akkor is minden igénybe vehető eszközzel törekednie kellett volna a tulajdonos kilétének megállapítására, ám ez sem történt meg.
Elbirtoklásról akkor beszélünk, ha az új tulajdonos tíz éven át szakadatlanul birtokolja a tárgyat. A Herzog-perben ez nem állt fenn, ugyanis az elbirtoklás feltétele, hogy a tárgy ne erőszakkal kerüljön más tulajdonába (a világháború miatt jelen esetben ez nem így volt), és hogy a tulajdonost rajta kívül álló okok ne akadályozzák, hogy tulajdonjogát gyakorolja (a pártállami éra miatt ez sem áll meg).
Mravik szerint a perek elkerülhetők lennének, ha a múzeumok megpróbálnának megállapodni az örökösökkel. Rónai Iván, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának főosztályvezetője viszont úgy gondolja: ő nem dönthet arról, hogy egy-egy értékes műtárgy a nemzetet vagy egy örököst illeti-e, ezért van szükség a peres útra.
Rónai Iván 1996 óta dolgozik a minisztériumban. Egyik első feladata volt az egyezkedés a Herzog-örökösökkel. "Kevesebb mint egy hónapja voltam a minisztériumban, mikor Magyar Bálint, az akkori kultuszminiszter az irodájába hívott. Bementem, ott ült Magyar Bálint, a kabinetfőnöke, Martha Nierenberg (Herzog-örökös), a férje, egy amerikai és egy magyar ügyvéd. Alig léptem be, amikor Magyar Bálint közölte, mennie kell, folytassam én. A férfi volt a rámenős, az örökösnő szerényen hallgatott."
Mravik nemcsak a múzeumokkal veszett össze, hanem az Országos Levéltár (OL) munkatársaival is nehezen értették meg egymást. Gecsényi Lajos, az OL igazgatója szerint Mravik hibás prekoncepcióval érkezett. Olyan bizonyítékokat keresett, amelyek ott nincsenek, és ezért a levéltárat tette felelőssé. Mravik azonban azt állítja: húsz évvel ezelőtt még a saját szemével látta azokat a dokumentumokat, melyeket valószínűleg egy szakmai hiba folytán selejteztek le. Gecsényi azt mondja: náluk nincs is selejtezés; Mravik azonban közölte: látta a selejtezési jegyzőkönyvet. Gecsényi szerint gyakran előfordul, hogy kutatók a levéltáron keresnek nem létező iratokat.
"Tipikus történészi hiba ez. Mravik kitűnő művészettörténész, de nem járatos a banki levéltári kutatásokban" - mondta Gecsényi. A levéltár igazgatója elmondta: a fontos iratok többször költöztek egyik intézményből a másikba. A költözések során elkerülhetetlen némi veszteség. Gecsényi szerint eleve jobb lett volna levéltárosokat megbízni a kutatás ezen részével, mert a művészettörténészek nem tudtak megbirkózni a feladattal.
A levéltári munka során a restitúciós csoport tagjai néha úgy érezték: szívatják őket. Békefi Eszter, a Restitúciós Munkacsoport frissen lemondott vezetője azt mesélte, hogy ide-oda küldözgették őket. Előfordult, hogy hónapokig kutattak egy vizes pincében soha elő nem kerülő dokumentumok után; Békefi szerint a levéltárosok pontosan tudták, hogy nincsenek ott a keresett iratok.
Forrás: http://magyarnarancs.hu/belpol/az_eltunt_mukincsek_restitucioja_mutargyalas-61343
~Tyúkanyó~
.jpg)
0 megjegyzés