A későbbiekben csatlakozott Raul Sexias rocksztárhoz, és hippiként aktívan részt vett a "szeretet és béke" valamint a "szex, drogok és rock'n'roll" mozgalmakban. 120 olyan dalt írtak együtt (1973 és 1982 között), melyek forradalmasították a brazil rockzenét; némelyik ezek közül a mai napig sláger. Hérica Marmo írt Coelho életének erről az időszakáról A varázsló éneke: Paulo Coelho zenei karrierje (The Magician's Song: Paulo Coelho's Musical Career) című, 2007-ben napvilágot látott könyvében. Hippi, újságíró, rocksztár, színész, drámaíró, színházigazgató és televíziós programok rendezője - ez a forgószélszerű életmód véget ért 1982-ben, egy európai út során. Dachauban, majd később Paulo Amszterdamban titokzatos módon találkozott "J"-vel, új mentorával, aki rábeszélte, menjen végig a Franciaország és Spanyolország közti Santiago de Compostela nevű középkori zarándokúton.

Coelho 1986-ban, 38 éves korában elzarándokolt Santiago-ba, ekkor fordult vissza a kereszténységhez és találta meg újra azt a hitet, melyet iskolás korában a jezsuita atyák örökségül hagytak neki. Később erről az élményéről számolt be A zarándoklat című, 1987-ben megjelent első könyvében. Következő évben második könyve, Az alkimista, meghozta számára a világhírt. Ez a regény mára az egyetemesen elismert modern klasszikusok sorába emelkedett. A sokak által időtlennek tartott történet arra hivatott, hogy jövendő olvasók egész nemzetségeit elbűvölje és megihlesse.

Magyarul megjelent könyvei:

• Egy mágus naplója/Zarándoklat (O diário de um mago) (1987)
• Az alkimista (O Alquimista) (1988)
• Brida (Brida) (1990)
• A Piedra folyó partján ültem és sírtam (Na margem do rio Piedra eu sentei e chorei) (1994)
• Az ötödik hegy (O Monte Cinco) (1996)
• A fény harcosának kézikönyve (O manual do guerreiro da luz) (1997)
• Veronika meg akar halni (Veronika decide morrer) (1998)
• Az ördög és Prym kisasszony (O demônio e a Srta Prym) (2000)
• Tizenegy perc (Onze minutos) (2003)
• A Zahir (O Zahir) (2005)
• A portobellói boszorkány (A Bruxa de Portobello) (2006)
• Élet: idézetgyűjtemény (Vida: Citações selecionadas) (2007)
• A győztes egyedül van (O vencedor está só) (2009)
• Alef - Szerelem az időn túl (O Aleph) (2010)
• Mint az áradó folyó (Ser como um rio que flui) (2012)
• Az accrai kézirat (Manuscrito encontrado em Accra) (2013)
• Házasságtörés (Adultério) (2014)

Paulo Coelho az egy ültőhelyben (45 perc alatt) dedikált, legtöbb nyelvre (53) fordított könyv (Az alkimista) Guiness világrekordjának birtokosa. A rekordot a 2003. évi Frankfurti Könyvvásáron tartott nemzetközi könyvdedikáláson sikerült felállítania.

Az író mögött meghúzódó ember szeret olvasni, utazni, sétálni, érdeklik a számítógépek, az internet, a zene, futball, és a Kyudo nevű meditációs íjászat. 

Beleolvasó: Tizenegy perc (részlet)

- Mit keresünk itt? - kérdezte Maria, amikor kiszálltak az autóból. - Fúj a szél, meg fogok fázni.

- Gondolkodtam azon, amit a pályaudvaron mondtál. Szenvedés és gyönyör. Vedd le a cipőd.

Egyszer az egyik kliense is ezt kérte tőle, és teljesen fölizgatta, hogy nézheti a lábfejét. Úgy látszik, soha nem lehet nyugta a kalandoktól.

- Meg fogok fázni - tiltakozott.

- Tedd, amit mondok - folytatta Ralf határozottan. - Nem fogsz megfázni, ha nem maradunk sokáig. Higgy bennem, ahogy én is hiszek benned.

Maria egyszerre megértette, hogy a férfi segíteni akar rajta, talán mert ő már ivott ebből a keserű vízből, és úgy látta, hogy most a lány van veszélyben. Csakhogy ő nem akarta, hogy segítsenek rajta. Tetszett neki az új világ, amelyben felfedezte, hogy a fájdalom nem probléma többé. De eszébe jutott Brazília, s hogy ott soha nem fog magának olyan társat találni, aki vele tartana ebbe az új világba. És mivel Brazília mindennél fontosabb volt számára, levette a cipőjét. A talaj tele volt apró kövekkel, amelyek azonnal kiszakították a harisnyáját, de ez nem számít, majd vesz másikat.

- Vedd le a kabátod.

Mondhatta volna, hogy "nem", de előző éjjel egész jól hozzászokott, hogy mindenre "igen"-t mondjon. Így hát levette a kabátját is. Meleg teste nem reagált azonnal, de lassacskán elkezdett fázni.

- Sétálni fogunk. És beszélgetni.

- Itt nem lehet. Tele van a föld éles kövekkel.

- Annál jobb: azt akarom, hogy érezd a köveket, azt akarom, hogy fájjon, hogy fölsértsék a talpadon a bőrt, mert ha már megízlelted ezt a világot, ahogy annak idején én is megízleltem, ha már megtudtad, milyen az, amikor a fájdalom gyönyörrel párosul, most azt akarom, hogy ezt az élményt jól vésd az agyadba és a lelkedbe.

Maria legszívesebben azt mondta volna: "Nem szükséges. Tudom, milyen, és szeretem." De akaratlanul is elkezdett óvatosan járni, igyekezett minél finomabban lépkedni, mert égett a talpa a hideg és szúrós talajon.

- Volt egy kiállításom Japánban, abban az időben, amikor éppen nyakig benne voltam abban, amit te úgy hívsz, hogy "szenvedés, megaláztatás és gyönyör". Akkoriban úgy gondoltam, nincs kiút, hogy csak egyre mélyebbre süllyedhetek, és semmi más nem fog többé érdekelni, csak hogy büntessek és bűnhődjek. Végül is mindannyian emberek vagyunk, bűnben fogantunk, bűnösek vagyunk, megijedünk, amikor a boldogság elérhető közelségbe kerül, és legszívesebben mindenkit megbüntetnénk a saját tehetetlenségünk, sérelmeink és boldogtalanságunk miatt. Megfizetni a bűneinkért és megbüntetni más bűnösöket - hát nem maga a gyönyörűség? Dehogynem. Maria fel-felszisszenve lépkedett mellette, és nehezére esett odafigyelni a férfi szavaira, de megtett minden tőle telhetőt.

- Láttam a nyomokat a csuklódon.

A bilincs. Felvett egy csomó karkötőt, hogy ne látsszon, de hiába: a gyakorlott tekintet tudja, hol keressen.

- Ha az, amit nemrég átéltél, elég ahhoz, hogy megtedd ezt a lépést, én nem állok az utadba. De tudnod kell, hogy ennek semmi köze az igazi élethez.

- Miféle lépést?

- Fájdalom és gyönyör. Szadizmus és mazochizmus. Nevezd, ahogy akarod, és ha meg vagy győződve róla, hogy ez a te utad, akkor szenvedni fogok, emlékezni fogok a vágyra, a találkozásainkra, a sétára Szent Jakab útján, a fényre, ami belőled árad. Meg fogom őrizni a tollat, amit nekem ajándékoztál, és ahányszor csak begyújtok a kandallóba, eszembe fogsz jutni. De soha többet nem kereslek.

Maria megijedt, úgy érezte, eljött az ideje, hogy föladja a harcot, mindent bevalljon, és ne tegyen úgy, mintha ő tudna többet erről a témáról.

- Még soha nem éltem át ahhoz foghatót, amit nemrég, egészen pontosan tegnap, átéltem. És megrémiszt, hogy éppen a végső lealacsonyodás és megsemmisülés küszöbén találtam meg önmagam.

Nehéz volt folytatni ezt a beszélgetést, vacogtak a fogai és fájtak a lábai.

- Azon a kiállításon, melyet Kumano tartományban rendeztek, megjelent egy favágó - mondta Ralf, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait. - Nem tetszettek neki a képeim, de meg tudta mondani belőlük, mi foglalkoztat és mit érzek. Másnap fölkeresett a szállodámban, és megkérdezte, hogy boldog vagyok-e, s ha igen, csináljam csak tovább, amit csinálok. De ha nem, menjek vele, és töltsek nála néhány napot. És a köveken sétáltatott, mint most én téged. Nekem is fáznom kellett, mint neked. Megértette velem a fájdalom szépségét, csakhogy ezt a fájdalmat a természet okozza, nem pedig az ember. Ez egy ősi, ezeréves módszer, és Shugen-do a neve. Azt mondta, hogy nem félek a fájdalomtól, és ez jó, mert aki uralkodni akar a lelkén, annak előbb a testén kell tudnia uralkodni. Azt is mondta, hogy rosszul használom a fájdalmat, és ez nagyon rossz. Az a tanulatlan favágó azt képzelte, hogy jobban ismer, mint én magamat, és ez nagyon idegesített, arra viszont büszke voltam, hogy a képeim valóban azt fejezik ki, ami vagyok és amit érzek.

Maria érezte, hogy egy élesebb kő felhasítja a bőrét, de a hideg erősebb volt, mint a fájdalom, és a teste azzal volt elfoglalva, hogy küzdjön a megbetegedés ellen: nem tudott igazán odafigyelni Ralf szavaira. Miért van az, hogy ezen a szent és áldott világon minden férfi csak azt akarja, hogy ő megismerje a fájdalmat? A szent fájdalmat, a gyönyörteljes fájdalmat, az ilyen meg olyan fájdalmat, mindegy, csak az a lényeg, hogy fájdalom legyen.

Sebesült lábával rálépett egy újabb éles kőre, de elnyomta a kiáltást, és ment tovább. Az elején még igyekezett megőrizni a méltóságát, az önuralmát, azt, amit a férfi "fény"-nek nevezett. De most már nagyon lassan járt, és forgott a gyomra, és forgott vele az egész világ. Hányingere volt. Arra gondolt, hogy megáll, de rájött, hogy semmi értelme nem volna, és ment tovább.

Azért nem állt meg, mert arra gondolt, hogy akármeddig kibírja ezt a mezítlábas járkálást, hiszen tudja, hogy nem tarthat élete végéig. De hirtelen egy másik gondolat suhant át az agyán: és ha holnap nem tud megjelenni a Copacabanában, mert olyan súlyosan megsérül a lába, vagy mert ledönti a láz a lábáról? Mert az biztos, hogy most nagyon meg fog fázni. A vendégekre gondolt, akik hiába fogják várni, Milanra, aki annyira bízik benne, a pénzre, amitől elesik, a földre, amit meg akar venni, és a szüleire, akik büszkék rá. De a szenvedés lassan kiirtott belőle minden gondolatot, és ő már nem csinált semmit, nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak rakta egymás után a lábait, és őrülten vágyott rá, hogy Ralf észrevegye az igyekezetét, és azt mondja, hogy elég, megállhat, és fölveheti a cipőjét.

De a férfi közönyösnek tűnt, távolinak, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy eltántorítsa a lányt attól, amit még nem is ismer, de máris vonzza, és ami sokkal mélyebb sebeket ejthet rajta, mint a bilincs. Maria tudta, hogy Ralf segíteni akar rajta, de bármennyire is igyekezett megőrizni a méltóságát, megmutatni az akaraterejét és a "fény"-ét, a fájdalom nem engedte, hogy bármiféle gondolatai legyenek - nem volt benne más, csak a fájdalom, ami minden teret kitöltött, ami megrémisztette, és csak arra tudott gondolni, hogy van egy határ, és hogy nem bírja tovább.

De tett még egy lépést.

És még egyet.

A fájdalom most elárasztotta az egész lelkét, és lelkileg is meggyöngítette. Mert két különböző dolog színházasdit játszani egy ötcsillagos szállodában, meztelenül, vodkával, kaviárral, korbáccsal a lába közt, vagy mezítláb járkálni a hidegben, a köves úton. Elvesztette a kapcsolatot a valósággal, egy szót sem tudott szólni, semmi más nem létezett számára, csak a kicsi, szúrós kövek, amelyek kijelölték az utat a fák között. Amikor arra gondolt, hogy föladja, különös érzés töltötte el: elérte a határt, és a túloldalon üres teret látott, ahol mintha önmaga fölött lebegne és nem venne tudomást arról, amit érez. Lehet, hogy ezt érezték a vezeklők is? A fájdalom túloldalán talált egy kaput, amely egy másik tudatszintre nyílik, ahol nincs helye semmi másnak, csak a könyörtelen természetnek - és neki, a legyőzhetetlen Mariának.

Körülötte minden álomvilággá változott: a rosszul kivilágított park, a sötét tó, a néma férfi, az andalgó házaspárok, akik nem értették, miért járkál mezítláb a szúrós talajon, ha egyszer nem bírja. Nem tudta, hogy a hideg vagy a fájdalom miatt, de egyszer csak már nem érezte a testét, és olyan különös állapotba került, ahol nincs többé se vágy, se félelem, csak valami titokzatos - minek is lehetne nevezni? - valami titokzatos "béke". A fájdalom határa tehát nem azonos az ő végső határával: hiszen át tudott lépni rajta.

Azokra az emberekre gondolt, akik nem önszántukból szenvednek. És itt van ő, aki kiharcolta magának ezt a szenvedést - de ez már nem is számít, átlépte testének határait, és most nem maradt neki más, csak a lelke, a "fény", egyfajta üresség, amit valaki valamikor így nevezett: Paradicsom. Van olyan szenvedés, amit csak akkor felejthetünk el, ha felülemelkedünk a fájdalmunkon.

A következő kép, amire emlékszik: Ralf az ölébe veszi, és betakarja a kabátjával. Biztosan elájult a hidegtől, de nem számít. Boldog volt, nem félt, mert legyőzte a fájdalmat. Nem maradt szégyenben ez előtt a férfi előtt.

Forrás: http://www.coelho.hu/coelho-eletrajz.html 

~Harmatcsepp~