A cipész felesége
Adrianna Trigiani
családregény
Harmatcsepp
Könyvmolyképző Kiadó
romantikus
történelmi
Adriana Trigiani - A cipész felesége
"Ciro és Enza tizenéves korukban találkoznak először az Olasz-Alpokban megbúvó kis faluban, ami az otthonuk. Találkozásuk rövid, de szemet gyönyörködtetően tartalmas.
Amikor Cirót méltatlan módon elküldik Amerikába, Kis-Itáliába cipésztanoncnak, Enza vigasztalhatatlan. A családját váratlan tragédia éri, és neki is Amerikába kell mennie apjával, hogy így biztosítsák családjuk jövőjét.
Anélkül, hogy tudnának egymásról, Ciro és Enza új életet kezd New Yorkban, ahol eltérő utakon járnak, mígnem a sors közbeszól, és újra összehozza őket. De ekkor már késő: Ciro jelentkezett az I. Világháborúba, és Enzának meg kell tanulnia Ciro nélkül felépíteni életét a Metropolitan Operaház varrónőjeként.
Ahogy sorsuk összefonódik és világuk végérvényesen megváltozik a háború után, el kell dönteniük, hogy közös-e a jövőjük vagy sem."
Már korábban szemet szúrt a könyv, bőven a megjelenés előtt, viszont nem a fülszövege, hanem a borítója fogott meg. Számomra az egyik kedvenc borító az idei olvasmányaim közül, így nem is volt kérdés, el akarom olvasni.
A fülszöveg nagy vonalakban leírja a történetet, mégis ez egy 672 oldalas könyv, ennél sokkal több minden történik. Örülök, hogy végre nem egy 300 oldalas könyv, nagyon szeretem az ilyen gyönyörű, vaskos darabokat. Annyira jó érzés, hogy sokkal tovább követhetek egy frissen megismert karaktert, vagy egy családot. Na meg azért megjegyzem, nem mindegy, hogy ugyanazon az áron egy vékonyka könyvel térek haza egy könyvesboltból, vagy egy tekintélyt parancsoló vastag könyvel, ami több száz oldallal büszkélkedhet. :)
A könyv elején megismerkedünk két kis fiatallal - Ciroval és Eduardoval - akik édesanyjukkal egy ismeretlen utazásba kezdenek. A két fiatalt anyukájuk apácákra bízza, amíg Ő vissza nem tér. Igazából csak annyit tudunk, hogy az apukájuk egy héttel korábban vesztette életét, de nem tudjuk, miért kell a gyerekeknek apácákkal élnie, és egyáltalán hova megy anyjuk?!
A másik szál Enza és családja életét követi, akik egy népes család tagjai, de komoly feladat a mindennapi betevőt az asztalra teremteni. Enza is még csak tizenéves, de viselkedése akár egy felnőtté. Keményen dolgozik, és neveli 5 másik kisebb testvérét.
Enza és Ciro találkozása nem egy vidám történet. Enza legkisebb testvérét, Stellát elvitte a láz, és Ciro kapta a feladatot, hogy ássa ki a halottnak a sírt. A fiatalok ekkor találkoznak, és szeretnek egymásba.
Ez egy igazi romantikus regény. Rengeteg gyötrődést kellett átélniük mindkettőjüknek, mire ismét találkozhattak, de az a találkozás sem tartott sokáig, mivel Cirot elszólította a kötelesség. Bár mindkettejük szívében ott a másik, mégis Enza kénytelen új életet kezdeni, mivel hiába várta Cirot, nem jött, ahogy ígérte.
Enza megtalálta idővel a boldogságot egy másik férfi személyében, mikor Ciro ismét megjelenik, és ígéretet tesz, többet nem hagyja magára az asszonyt.
Nagyon sok fájdalomnak, lemondásnak, és csalódásnak lehettünk tanúi, de mégis annyi boldog pillanatot adott a könyv.
Ciro lelkének egy darabkája is megnyugvást lelt, ami gyermekkorától kezdve háborgott. Persze ezt követően is komoly nehézségekkel kellett szembenézniük, de ez a könyv mindenkit kitartásra ösztönözhet, hiszen a kitartásnak megvan az eredménye! :)
A szereplők közül Enzát kedveltem a legjobban, mert mindig tudta mi a kötelessége, emellett nagyon becsületes nő vált belőle, aki sohasem felejtette el, honnan jött. Megszakadt a szívem amiatt, ami a hajóutazás után következett vele, nem ezt érdemelte. Egyszerűen Ő egy csodálatos karakter volt, akinek a szívét csakis a szeretet és a tisztaság töltötte meg.
Cirot is kedveltem, de nem igazán tudtam belenyugodni az Ő sorsába...
A kettejük kapcsolata egy nem mindennapi történet, amit ajánlok Nektek kedves Olvasóim! Persze nem mondom, hogy minden oldala egyformán lekötött, alkalmanként sokalltam a hosszan taglalt leírásokat, de ettől úgy gondolom könnyedén eltekinthetünk, mert egyébként megállta a helyét a könyv!
(Bár zárójelesen megjegyzem, egy cseppnyi hiányérzetem támadt, de nem tudnám megindokolni, hogy ezt mi okozta. Talán a befejezéssel nem voltam kibékülve, én nem ilyen befejezést szántam a szereplőknek.)
A könyv maga egyébként elsodort, éjfélkor is csak arra döbbentem rá, hogy aludni kéne menni, de nem tudtam letenni a könyvet, inkább vállaltam a másnapi kialvatlanságot. :)
Szeretném még kiemelni, hogy a regény végén különleges fényképeket is láthatunk, amelyek inspirálták Adriannát a könyv írása közben. És amiatt is tetszettek nagyon, mivel a családját ábrázolták a képek, ezzel is közelebbinek érezhetjük Őt, és a történetét is magunkhoz. :)
Egyébként eddig nem olvastam Adriana Trigiani korábbi könyveit, de ezután szívesen kézbe veszem majd, ha nem tudom, mit olvassak.
"Óvakodj azoktól a dolgoktól a világon, amik mindent vagy semmit jelentenek neked!"
A könyvet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni, ezúton is nagyon szépen köszönöm Nektek! :)
Felkeltette az érdeklődésed? Ide kattintva 16%-os kedvezménnyel tudod megvásárolni! :)
Egy kis érdekesség: Lábbelikészítés régen
A múltban a hagyományos, kézzel varrott lábbelik, mint a bocskor, a saru, a csizma, a cipellők és papucsok, majd később a cipők bőrből készültek, s különböző, bőrrel dolgozó mesteremberek keze alól kerültek ki.
A hagyományos, kézzel varrott lábbelit a 20. század elején fokozatosan, majd a két világháború között teljesen kiszorította a gyári cipő.
Vargamesterség – vargák
A középkorban a vargák a lábbelikhez használatos könnyű bőrök kikészítésével és lábbelik varrásával foglalkoztak. A cserzővarga a nyersbőrt dolgozta fel és lábbelit is varrt, míg a foltozóvargának kizárólag a javítás volt a dolga.
A vargák a maguk részére, de eladásra is készítettek ki bőrt. Más lábbelikészítők, mint a bocskorosok, csizmadiák, később a cipészek tőlük vagy a tímároktól vásárolták meg az alapanyagot.A középkortól a 19. század elejéig mindenféle lábbelit, beleértve a csizmát is, a vargák varrták. Emiatt a csizmadiákkal, akik ugyancsak csizmavarrással foglalkoztak, állandóan viszálykodtak. A különböző rendeletek ugyan enyhítették, de nem szüntették meg a köztük levő ellentéteket, csupán szabályozták a tevékenységüket, és meghatározták, hogy milyen csizmát varrhatnak a csizmadiák, és milyet a vargák.
A vargamesterséget a csizmaviselés divatja és a csizmadiamesterség fellendülése végül háttérbe szorította. A nyugati mintára készült finom varratú férfi- és női cipők és a cipészmesterség elterjedése hatására pedig az eredeti módon dolgozó vargamesterség teljesen kiszorult a lábbelikészítésből. A mesterek ezután főleg mint foltozóvargák javításokból éltek.
Bocskorosmesterség – bocskorosok
A 19. század közepéig a bocskorosmesterség általánosan elterjedt iparág volt. A mestereket bocskormetélőknek is nevezték.
A bocskor egy darab bőrből varrott, sarkatlan, kerek vagy hegyes orrú, szíjjal felköthető könnyű lábbeli volt. Lehetett egylábas, amely bármelyik lábra felhúzható volt, vagy féllábas, azaz külön formája volt a bal és a jobb lábra húzhatónak.
A kaptafán készült telkes vagy telekes bocskor kerek fejű, ráncos orrú, szélén fülekkel (telekkel) ellátott bocskor volt. A teleken keresztül lehetett a szíjakat befűzni és a lábszárhoz kötni. A fedeles bocskor eleje teljesen zárt volt. A középkorban közkedvelt lábbelije volt a jobbágyságnak és a nemességnek is. A hódoltság korában úri viselet volt. A telekes bocskorok színes szironyozással készültek, felső részüket selyem-, arany- vagy ezüsthímzéssel díszítették.
A bocskort kapcával viselték. A kapca vászondarab volt, amelyet a lábuk köré tekertek harisnya helyett. Nyáron egy vászondarab szolgált kapcaként, télen több réteget is a lábukra tekertek.
A 19. században a bocskor háttérbe szorul, ekkor már a szegények lábbelije volt. Legtovább a pásztorok hordták, akik maguk is készítettek bocskort. Vidékeink közül legtovább a gyimesi és a moldvai falvakban viselték.
Csizmadiamesterség – csizmadiák
A csizmadia kiváltságos lábbelik készítőjeként a 15. században vált ki a vargák közül… A magyarság ősidők óta visel csizmát. Honfoglaló őseink puha szárú, felálló orrú csizmát hordtak. A vastag és egyenes talpú csizmát a hódoltság idején az oszmán-törököktől vettük át. A jobbágyok a 18. század elejétől jártak csizmában, de általánossá a 19. században vált a bocskor rovására.
Cipészmesterség – cipészek
A vargamesterségből alakult ki a 19. században. A nyugati divat szerint dolgozó cipészeket eleinte német vargáknak is nevezték.
A céhek megszüntetése után (1873) cipésztársaságok alakultak Pozsonyban, Nyitrán, Besztercebányán, Újvárban, Kassán. 1890-ben a mai Szlovákia területén 14 167 cipész- és csizmadiaműhely, 1918-ban 7 988 cipőműhely működött.
A cipőipar fellendülése magával hozta a hagyományos cipőműhelyek számának csökkenését. A két világháború között a cipővarró gépekkel felszerelt gyárak fokozatosan kiszorították a kézzel varró mesterembereket.
Forrás: http://ujszo.com/vasarnap/201240/kaptafa/labbelikeszito-mestersegek-regen
~Harmatcsepp~
.jpg)
3 megjegyzés
Szia! :)
VálaszTörlésÉn is el szeretném olvasni, csak még nem jutottam el odáig, hogy megvásároljam a könyvet! :)
Megvettem! 50 oldal után imádom! Eddig...! :)
VálaszTörlésSzerintem jó választás a könyv, a bőséges oldalak meg úgy éreztem, simogatták a lelkem. Végre nem csak 300 oldalt kaptam ugyanazért az összegért. Na meg egyébként is a tartalom maga is nagyon izgalmas! Szóval nem hiszem, hogy csalódnál a könyvben! ;)
Törlés