- Angyali vadász 3 - Angyaltánc

- Angyali vadász 4 - Angyalkard

- Angyali vadász 5 - Angyalárny

Beleolvasó: Angyalvér - Angyali vadász 1.

Első fejezet 

    Valahányszor Elena elmondta valakinek, hogy vámpírvadász, először mindenki eltátotta a száját, ezután pedig jött az elkerülhetetlen kérdés: „Akkor te karókkal rohangálsz és beleszúrod azokat a rothadó szívükbe?” 

    Oké, lehet, hogy nem mindenki ezeket a szavakat használta, de a lényeg mindig ugyanaz volt. Elenának ettől mindig kedve támadt megkeresni és jól megsemmisíteni azt a tizenötödik századi történetírót, aki ezt az egész karós hülyeséget kitalálta. Persze, ezt már biztosan elintézték a vámpírok, miután néhányan bekerültek az akkoriban baleseti sebészetnek számító helyre, bármi is volt az. 

    Elena nem szúrta szíven a vámpírokat. Csak felkutatta, összecsomagolta és visszajuttatta őket az uraikhoz, az angyalokhoz. Sokan az olyanokat, mint ő, csak fejvadásznak hívták. A Vadász Céh engedélye így szólt: „Vámpírok, és más természetű lények vadászatára jogosult”. Egyszóval vámpírvadász volt, ennek minden előnyével – ott volt például a veszélyességi pótlékkal kiegészített fizetés ugyebár. Ez pedig egy nagyon megnyugtató összeg volt. Kellett, hogy az legyen, ha figyelembe vesszük, hogy a vadászoknak időnként feltépi valaki a nyaki ütőerét. 

    Elena ennek ellenére elhatározta, hogy fizetésemelést fog kérni, amikor a lábszárának izmai fellázadtak ellene. Két órája kuporgott egy koszos bronxi sikátor sötét sarkában. Ő, a túl magas nő, az ezüstszínű szemeivel és a világos, majdnem fehér hajával. Ez a haj nagy kitolás volt. Elena alkalmi barátja, Ransom szerint akár egy neonreklám is villoghatna a feje felett, azzal sem hívná fel jobban magára a figyelmet. Ráadásul egyetlen hajfesték sem maradt meg rajta két percnél tovább. Elenának tehát szép kis gyűjteménye volt kötött sapkákból. 

    Nagy volt a kísértés, hogy azt, amelyik éppen a fején volt, az orrára húzta, de attól tartott, úgy csak még jobban érezné New York City ezen poshadt részének áporodott bűzét. Erről az orrdugók jótékony hatása jutott az eszébe... 

     Valami megzörrent a háta mögött. 

    Hirtelen megfordult – és meglátott egy kóbor macskát, amelynek a szemeiben ezüstös fény tükröződött. Miután meggyőződött róla, hogy az állat tényleg az, aminek látszik, visszafordult, és tovább kémlelte a járdát. Azon gondolkodott, vajon az ő szemei is olyan különösen csillognak-e a sötétben, mint a macska szemei. Még szerencse, hogy a marokkói nagymamája aranyló, sötét bőrét örökölte, különben úgy festett volna, mint egy szellem. 

    – Hol a fenében vagy már? – motyogta maga elé Elena, és megdörzsölte elgémberedett lábszárait. 

    Ez a vámpír már túl sok idejét elvette – mert teljesen hülye volt. Elena nem tudta kitalálni, mi lesz a következő lépése, egyszerűen azért, mert magának a vámpírnak sem volt fogalma arról, mihez kezdjen magával. 

    Elenának eszébe jutott, hogy Ransom egyszer megkérdezte tőle, nem bánja-e, hogy kétségbeesett vámpírokat kell üldöznie és visszahurcolnia őket korábbi otthonukba, ahol tulajdonképpen rabszolgasorban élnek. Akkoriban ezen egy jót kacagott. Nem, egyáltalán nem bánta, mint ahogy Ransom sem. A vámpírok maguk választották ezt a százévnyi rabszolgaságot, cserébe azért, hogy egy angyal átváltoztassa, majdnem halhatatlanná tegye őket. Ha ezek emberek maradtak volna, és békében a sírba szálltak volna, nem kötné őket a vérrel aláírt szerződés. Lehet, hogy az angyalok visszaéltek a hatalmukkal, de attól még a szerződés szerződés maradt. 

     Fény villant a sikátor végében. 

     Na, végre! 

    Közeledett a célpont. Egy szivart rágcsált, és a mobilján azzal hencegett éppen, hogy őt már átváltoztatták, neki már egy fennhéjázó angyal ne mondja meg, mit tehet és mit nem. Bár jó néhány méterre volt még Elenától, a vámpírvadász érezte a hóna alatt csucsogó izzadság szagát. A vámpírizmus még nem volt eléggé előrehaladott állapotban a pasasban ahhoz, hogy leolvassza róla a hájréteget, amit kabátként a testén hordott. És milyen egy gondolat? Még hogy átverhet egy angyalt! 

     A hülye. 

    Elena előlépett, levette a fejéről a kötött sapkáját, és a zsebébe gyűrte. Csillogó haja puhán omlott le a vállára. Ez nem jelentett kockázatot, aznap éjjel nem. A helyi vámpírok ugyan jól ismerték, de ez a pasas feltűnő ausztrál akcentussal beszélt. Nemrégen érkezett Sydney-ből, az ura pedig azt akarta, hogy minél gyorsabban vissza is kerüljön oda. 

    – Van tüzed? 

    A vámpír úgy megijedt, hogy még a telefonját is elejtette. Elenának türtőztetnie kellett magát, hogy el ne húzza a száját. A pasas még nem is alakult át teljesen, a szemfogai, amik kivillantak, amikor meglepetésében eltátotta a száját, még csak picikék voltak. Nem csoda, hogy az ura felhúzta magát – ez a tökfej alig szolgálhatott egy évet, mielőtt lelépett. 

    – Bocsi – szólt mosolyogva Elena, miután a pasas felvette a földről a telefonját, és végigmérte őt. 

    Elena pontosan tudta, mit látott a vámpír. Egy magányos, fiatal, platinaszőke lányt fekete, feszes bőrnadrágban és testhez álló, hosszú ujjú felsőben, látszólag fegyver nélkül. 

     A vámpír fiatal volt és buta, ezért a látványtól rögtön megnyugodott. 

    – Hát persze, cicám – válaszolt, és a zsebébe nyúlt az öngyújtójáért. Elena ekkor lendült előre, az egyik kezével a háta mögé, a felsője alá nyúlt. 

    – Ejnye-ejnye, Ebose úr nagyon nincs veled megelégedve. 

    Előkapta, és a pasas nyakára kattintotta a nyakörvet, még mielőtt az felfoghatta volna az érzelemmentes dorgálás jelentését. Azután a szeme vörösen kigúvadt, de nem szólt egy szót sem, csak állt csendesen és mozdulatlanul. A vámpírvadászok nyakörve bárkit képes volt megbénítani. Csak a félelem tükröződött a férfi arcán. 

    Elena ezt látván tán még meg is sajnálta volna, ha nem tudja, hogy menekülése közben a vámpír négy ember nyakát tépte fel. Ez pedig elfogadhatatlan volt. Az angyalok általában védelmezték a szolgáikat, de ennek is voltak határai. Ebose úr felhatalmazást adott arra, hogy a vadászat során akármilyen eszközt bevessenek ez ellen a vámpír ellen. 

    Miután ezt elmondta neki, és tudtára adta, hogy kész nagy fájdalmat is okozni neki, a vámpír arca falfehér lett. Elena elmosolyodott. 

    – Kövess! 

    A vámpír elindult mögötte, mint egy engedelmes kiskutya. Elena imádta ezeket a nyakörveket! A legjobb barátnője, Sara igazi nyílvesszőkkel szerette kilőni a célpontjait – a nyílhegyekbe ugyanazt a chipet építették be, ami a nyakörvben is működött. Ez valamifajta elektromágneses mezőt bocsátott ki abban a pillanatban, hogy hozzáért valaki bőréhez, kisütötte a vámpír idegpályáit, és befolyásolhatóvá tette a célpontot. Elena ugyan nem ismerte a dolog tudományos hátterét, de pontosan tudta, mik az előnyei és a hátrányai annak, hogy ő a legtöbb elfogáshoz a nyakörvet választotta. 

    Igen, közelebb kellett férkőznie a célpontjához, mint Sarának, de így legalább biztos lehetett benne, hogy nem véti el a célt, és nem talál el véletlenül egy ártatlan járókelőt. Ez egyszer megtörtént Sarával – féléves fizetése ment rá, hogy elsimítsa a pert. Elena ajkai mosolyra görbültek, mert eszébe jutott, milyen dühös volt Sara, amikor mellélőtt. A kocsijával nem messzire a sikátortól parkolt. Kinyitotta az utas oldali ajtót. 

    – Befelé! – parancsolta. 

    A bébi vámpír nagy nehezen bepréselte magát. Elena becsatolta rajta a biztonsági övet, majd felhívta a mobilján Ebose úr biztonsági főnökét. 

    – Elkaptam. 

     A vonal túlsó végéről hallatszó hang arra utasította, rakja ki a vámpírt egy magánrepülőtéren. Elena nem lepődött meg, letette a telefont, és elindult a kocsival. Teljes csendben. Felesleges lett volna beszélnie – a vámpír abban a percben elvesztette a beszédképességét, amint a nyakán bezárult a pánt. A chipes eszközök bevezetése előtt csak az öngyilkos hajlamúak mentek vámpírvadásznak, hiszen még a leggyengébb vámpírok is képesek voltak széttépni egy embert. A legújabb kutatások szerint persze a vámpírvadászok nem voltak teljesen emberek, de éppen eléggé hasonlítottak rájuk. 

   Amikor megérkezett a repülőtérre, és átesett a biztonsági ellenőrzésen, a kifutópályára küldték. A vámpír Sydney-be szállításával megbízott csapat egy kecses magánrepülőgép mellett várt rájuk. Elena odavezette eléjük a foglyul ejtett férfit, ők pedig intettek neki, hogy szálljon be vele a repülőgépbe. Személyesen Elenának kellett a gépre tenni a foglyot, nekik nem volt felhatalmazásuk, hogy ezen a ponton átvegyék tőle. Látszott, hogy Ebose úrnak jó ügyvédei voltak. Nem kockáztatta meg, hogy a Vámpírvédő Hivatal bármiért is beperelje. 

    Na, nem mintha a VVH valaha egyetlen kegyetlen bánásmód miatt indított pert megnyert volna. Az angyalok csak bemutattak néhány feltépett torkú emberről készült fotót, és az esküdtek nemcsak felmentették őket, de ha tehették volna, ott helyben kitüntetést is adományoznak nekik. 

    Elena a négy őrtől kísérve felvezette a vámpírt a repülőgép lépcsőjén, az utastér végében felállított, nyitott ketrechez. 

    – Befelé! – utasította, a pasas pedig belépett a kalitkába, majd szembefordult vele. Az arcáról ordított a rettegés, az inge is teljesen átázott az izzadságtól, annyira félt. – Bocsi, haver, de megöltél három nőt és egy öregembert. A sajnálatomat ezzel eljátszottad... – Elena ezzel rácsapta az ajtót, és belakatolta. A nyakörv a vámpírral repül Sydney-be, onnan küldik majd vissza egyenesen a Céh vámpírvadászainak, ahogyan azt minden chipes eszközzel tenni szokták. – Oké, fiúk, vihetitek! 

    Az őrök főnöke a lenyűgöző, türkizkék szemeivel végigmérte. 

    – Sérülés nélkül. Nem semmi. – Egy borítékot nyújtott át Elenának. – A díjat megegyezés szerint átutaltuk a Céh bankszámlájára. 

    Elena megnézte a banki visszaigazolást, és felhúzta a szemöldökét. 

    – Ebose úr nagyon nagyvonalú volt. 

    – Egy kis jutalom, amiért gyorsan és épségben kapta el a szökevényt. Ebose úrnak komoly tervei vannak még vele. A jó öreg Jerry volt a kedvenc titkára. 

    Elena arca megrándult, amikor az épségben szót meghallotta. Ha valaki gyakorlatilag halhatatlan, azzal az volt a baj, hogy egy csomó minden történhetett vele anélkül, hogy belehalt volna. Elena egyszer látott egy vámpírt, akinek minden végtagját amputálták fájdalomcsillapító nélkül. Mire a Vámpírvadász Céh egysége odaért, hogy kiszabadítsa a vámpírgyűlölő csoport karmai közül, az elrabolt vámpír már teljesen elvesztette az eszét. Megtaláltak azonban egy videót, amiből kiderült, hogy végig tudatánál volt, miközben kínozták. Elenának eszébe jutott, hogy azt a filmet biztosan nem mutatják meg annak a rengeteg embernek, aki önként tolakszik, hogy vámpírrá változtassák. 

     Persze, az is lehet, hogy mégis megmutatták. 

    Az angyalok évente csak körülbelül ezer embert változtattak át vámpírrá. Amennyire Elena látta, a reménykedő jelentkezők több százezren voltak. El sem tudta képzelni, miért. Elena úgy gondolta, a halhatatlanságnak túl nagy ára volt. Szerinte sokkal jobb volt szabadon élni és elporladni, amikor eljön az ideje, mint egy fadobozba zárva várni, hogy az urad döntsön a sorsod felől. 

     Keserű szájízzel a nadrágzsebébe süllyesztette a borítékot, és a banki papírt. 

    – Kérem, adja át köszönetemet Ebose úrnak! 

    A testőr biccentett, Elena ekkor vette észre a borotvált fején lévő tetoválás szélét. Valószínűleg egy holló képe volt. Az őrök főnöke túl magas volt ahhoz, hogy a teljes formát lássa, de az összes többi, alacsonyabb őr fején ez a jel volt. 

    – Úgy látom, ön éppen szabad – szólt a testőr, miután az Elena füleiben lévő ezüstkarikákra pillantott. Nem volt házasságot jelző arany, sem az eljegyzési ékkő. 

    De a lány nem értette félre, tudta, hogy az őr nem akarja randira hívni. A Szárny Testvériség őrei a szolgálatuk alatt tisztasági fogadalmat tettek, és mivel a megszegéséért járó büntetés az volt, hogy egy testrészüket levágják – azt Elena sosem tudta kideríteni, hogy melyiket –, ő valószínűleg nem jelentett elég nagy kísértést ahhoz, hogy az őr bármelyik testrészét kockára tegye. 

    – Igen, már ha munka terén kérdezi. – Megbízás, levadászandó vámpír mindig akadt, de Elena szeretett egy munkát befejezni, mielőtt elfogadott volna egy újabb feladatot. – Ebose úr szeretné, hogy egy másik szökevényét is előkerítsem? 

    – Nem. Egy barátjának van szüksége az ön szolgálataira. – Az őr egy újabb borítékot adott át a lánynak. Ezt pecsét zárta le. – A megbeszélés holnap reggel nyolc órakor lesz. Kérem, jelenjen meg, az ügyet egyeztettük a Céhével, az előleget pedig már átutaltuk. 

    Ha a Céh rábólintott, akkor ez már egy törvényes vadászat volt. 

    – Természetesen. Hol lesz a találka? 

    – Manhattanben. 

    Elena ereiben meghűlt a vér. Egyetlen egy angyal volt ugyanis, akihez ez az egy szó elég útmutatást jelentett. Az angyalok között is erős volt a hierarchia, és Elena pontosan tudta, ki állt a ranglétra csúcsán. De amilyen gyorsan jött, a félelem olyan hirtelen el is szállt belőle. Ebose úr ugyan befolyásos volt, de még ő sem nagyon ismerhetett egyetlen arkangyalt sem, aki a Tízek Tanácsának tagja volt. Ez a tanács döntötte el azt is, hogy kit változtassanak vámpírrá. 

    – Valami gond van?  

    Elena az őr kérdésére felkapta a fejét. 

    – Nincs semmi gond – válaszolt, majd látványosan az órájára pillantott. – Indulnom kell. Kérem, adja át üdvözletemet Ebose úrnak. 

  Azzal kilépett a magánrepülőgép fényűző kabinjából, és a ketrecből áradó csípős félelemszagból. 

    Elena sosem értette, miért változtatja át magát annyi hülye. Lehet, gondolta, hogy amikor beléptek, még normálisak voltak, de néhány évnyi vérivás után bunkóvá váltak. Ez az elmélet azonban nem magyarázta meg a mostani áldozatát: ez a pasas legfeljebb két éve volt vámpír.

    Megvonta a vállát, és beült a kocsijába. A fogával akarta feltépni a lezárt borítékot, ezért várt, amíg haza nem ért. Mivel a vadászok annyi időt töltöttek a fertőben, a lakásukat általában a nyugalom szigetének rendezték be. Elena sem volt ez alól kivétel. 

    Ahogy belépett a lakásba, lerúgta a csizmáit, és elindult a fényűzően berendezett fürdőszobája felé. Egy ideje szertartást kerített a köré, hogy hosszan lemossa magáról a szennyet, egy csomó krémet kenjen magára, és befújja magát parfümmel. Ezekből egy csomót halmozott fel. Ransom ezeket a lányos dolgait nagyon viccesnek találta, és folyton cikizte is miattuk, de amikor a legutóbb szájalni kezdett, Elena a saját fegyverével győzte le. Megjegyezte, milyen alaposan balzsamozta be a férfi a hosszú, fekete haját. 

    Aznap azonban nem volt sem türelme, sem kedve kényeztetni magát. Gyorsan levetkőzött, levakarta a testéről a halálra rémült vámpír bűzét, gyapjúpizsamát húzott, és miközben a haját kefélte, feltett egy adag kávét főni. Amint az elkészült, teletöltött magának egy nagy bögrét, és a nappaliba, a dohányzóasztal mellé telepedett. A bögrét óvatosan egy poháralátétre tette... majd végre szabadon engedte a kínzó kíváncsiságát, és a másodperc törtrésze alatt feltépte a lezárt borítékot. 

    A levélpapír vastag volt, a vízjel előkelő, és a lap alján lévő aláírás elég rémisztő ahhoz, hogy rögtön csomagolni akarjon, és eltűnni a világ legtávolabbi, legelhagyatottabb sarkába. 

    Hitetlenkedve másodszor is elolvasta a lapon lévő sorokat. A szöveg még mindig ugyanaz volt. 

    Megtisztelnél, ha velem reggeliznél. Nyolc órakor.  

    Raphael  

    Cím nem volt, de nem is volt rá szükség. Elena csak kinézett a hatalmas ablakon, és meglátta a város Arkangyal-tornyának fényben fürdő épületét. Emiatt az ablak miatt volt a lakása olyan képtelenül drága – és vonzó. Az, hogy a nappalijában ülve nézhette, ahogyan az angyalok leszállnak vagy szárnyra kapnak a toronyház magas erkélyein, a legtitkosabb élvezet volt a számára. 

   Éjszaka az angyalok csak puha árnyak voltak, nappal azonban a szárnyaik szikráztak a napsütésben, és minden mozdulatuk hihetetlenül kecses volt. Napközben folyamatosan jöttek és mentek az angyalok, néha azonban csak leültek az erkély szélére, és lógatták a lábukat, ők a fiatal angyalok, gondolta róluk Elena, bár a fiatalság viszonylagos fogalom – tudta jól, hogy a legtöbbjük több évszázaddal idősebb nála. Elena mindig elmosolyodott, amikor meglátta őket. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az angyalok egy kicsit emberinek tűntek. Általában hűvösek és tartózkodóak voltak, az emberek fel sem tudták fogni, mennyire távol álltak az ő szürke hétköznapjaiktól. 

   Másnap ő maga is belép majd abba az üveg- és fénypalotába. De nem az egyik fiatal, valamennyire azért megközelíthető angyallal találkozik. Nem, ő holnap az arkangyallal fog reggelizni. 

    Raphaellel. 

    Elena előrehajolt, mert hirtelen rátört a hányinger.

Forrás: 

http://artemiszkonyvtara.blogspot.hu/p/nalini-singh.html

http://www.hotdog.hu/konyvek_1/vampiros/nalini-singh-angyalver-angyali-vadasz-1