Az első dolog, amit észrevettem az volt, hogy egy kicsit megdagadt a nyakam. Akkor se ijedtem meg, nem gondoltam arra, hogy valami komoly bajom lehet. Anyukám egészségügyben dolgozik, ő strúmára gyanakodott. Amikor kiderült, hogy daganatom van és kórházba kerültem, akkor végiggondoltam az előzményeket és arra jutottam, hogy hónapok óta voltak jelei annak, hogy nem vagyok jól csak ezek nem tűntek fel. Napallergiám lett, ami előtte sose volt és a sportban is sokkal rosszabbul teljesítettem, fáradékony voltam.

Először sírtam, de aztán elterveztem, hogy hogyan fogom a kezelések mellett csinálni az életem. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen hosszú ideig fog tartani és, hogy ennyi időt kell kórházban töltenem.

Nem igazán volt időm megélni. Gyorsan kellett cselekednünk, hiszen nagyon agresszív daganatom volt, ami látványos gyorsasággal nőtt. Nem volt időm ezen agyalni, ezer más dologgal kellett foglalkozni. Azt tudom, hogy nehéz volt aktív életet élőként ágyba feküdni, lemondani a sportról, túrázásokról és egyéb dolgokról az első időszakban. Aztán szép lassan az állapotomtól függően kezdtek ezek visszaszivárogni az életembe, de korántsem olyan mértékben, mint régen.

A blognak a nagy része jelenleg nem látható, erre a könyvkiadás miatt volt szükség, amit kicsit sajnálok, mert rengeteg fénykép van fenn a bejegyzésekhez. De eljön majd újra a nap, amikor teljes terjedelmében fog tündökölni és minden látható lesz rajta. Bevallom őszintén, hogy facebookra sokkal könnyebb posztolni, akár mobilról is, mint a blogomra, így az előbbi előnyt élvez. De a blogomat se felejtettem el teljesen, oda is kerülnek fel bejegyzések, bár sokkal ritkábban. Azok a bejegyzések, amik oda felkerülnek továbbra is az egészségügyi állapotomról, kontroll vizsgálatokról szólnak, de természetesen a könyvemmel kapcsolatos sikerekről is beszámolok.

Amikor belekezdtem a könyvírásba már akkor tisztába voltam vele, hogy nem lehet olyan könyvet írni, ami mindenkinek tetszeni fog. Nincs ezzel semmi gond, ez így van jól. Viszont azt gondolom, hogy azok, akik unalmasnak tartják a könyvem, csak megerősítenek benne, hogy egy jó könyvet írtam.  Sikerült átadnom azt az unalmat, amit néha én is éreztem abban a három évben, amíg a kezeléseket kaptam. Abba kell belegondolni, hogy ez egy blogból lett könyv. Amikor élesbe ment a blog és több százan izgalommal követték a sorsom napról napra, akkor, amikor csak annyit írtam, hogy ezt meg azt reggeliztem és ma x métert sétáltam, ők a tenyerüket csapkodták örömükben. Mert ez azt jelentette, hogy jól vagyok, minden rendben és szerencsére nincs semmilyen hír, amiről írhatnék. Azok, akik szóról-szóra olvassák a könyvem és nem nézek, a sorok mögé sose fogják megérteni, hogy miről is szól. Szerencsére egyébként ők vannak kevesebben és nem különösebben török le ezektől a kommentektől. Elolvasom őket, örülök neki, hogy megtiszteltek a véleményükkel még akkor is, ha negatív.

Idén szeptemberben lesz harmadik éve, hogy újra elkezdtem rendszeresen sportolni. Közelében sem vagyok régi erőnlétemnek. Eleinte nagyon szaladt a pulzusom edzés közben, ezért óvatosak voltunk. A túrázások se mennek úgy, mint régen, 10kilométer után elkezd fájni a csípőm. Viszont ahogy beköszönt a jó idő indulnak az esti biciklizések, amit, nagyon jól bírok. :) Sejtettem, hogy hosszú idő lesz a regenerálódás, de arra azért nem számítottam, hogy ennyire.