Swift

Interjú - Zavodni Gréta Virág


A múlt hónapban akadt a kezembe Zavodni Gréta könyve - A szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt - amiben saját küzdelmét írta le a leukémiával szemben. Nagyon sok fájdalmas kezelésen esett át, de mégis minden erejével a gyógyulásra koncentrált, és nem adta fel! Elképesztően motiváló volt olvasni minden sorát, ezért is döntöttem úgy, Ő lesz a tökéletes személy az első interjúra, hiszen mindannyiunk példaképe lehet! 

Gréta az első perctől nagyon kedvesen fogadott, és segítőkész volt minden kérésemmel/kérdésemmel kapcsolatban. Ezúton is nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántál rám! :)


- Mik voltak az első jelek, amiből érezted, valami nincs rendben?

Az első dolog, amit észrevettem az volt, hogy egy kicsit megdagadt a nyakam. Akkor se ijedtem meg, nem gondoltam arra, hogy valami komoly bajom lehet. Anyukám egészségügyben dolgozik, ő strúmára gyanakodott. Amikor kiderült, hogy daganatom van és kórházba kerültem, akkor végiggondoltam az előzményeket és arra jutottam, hogy hónapok óta voltak jelei annak, hogy nem vagyok jól csak ezek nem tűntek fel. Napallergiám lett, ami előtte sose volt és a sportban is sokkal rosszabbul teljesítettem, fáradékony voltam.



- Hogy érezted magad, amikor megtudtad, mi az oka a csomónak, amit a nyakadon észrevettél?

Először sírtam, de aztán elterveztem, hogy hogyan fogom a kezelések mellett csinálni az életem. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen hosszú ideig fog tartani és, hogy ennyi időt kell kórházban töltenem.




- Hogy élted meg, hogy fel kell adnod a kezelések következtében az egész addigi életedet?

Nem igazán volt időm megélni. Gyorsan kellett cselekednünk, hiszen nagyon agresszív daganatom volt, ami látványos gyorsasággal nőtt. Nem volt időm ezen agyalni, ezer más dologgal kellett foglalkozni. Azt tudom, hogy nehéz volt aktív életet élőként ágyba feküdni, lemondani a sportról, túrázásokról és egyéb dolgokról az első időszakban. Aztán szép lassan az állapotomtól függően kezdtek ezek visszaszivárogni az életembe, de korántsem olyan mértékben, mint régen.



- Nagyon kitartó, és pozitív volt a hozzáállásod az egész időszak alatt a könyv alapján, amik a blog bejegyzéseidből kerültek kiválasztásra. Ez valóban így is volt, vagy inkább ezzel próbáltad bátorítani a családod és az ismerőseid a gyógyulásod folyamatában, és nem akartad mutatni a külvilág felé azt a fájdalmat, amit valóban éreztél?

Azt gondolom, hogy bátorításból nem lehet eljátszani azt, hogy kitartó és pozitív vagyok. Biztos van, aki megpróbálja és elnyomja magában a fájdalmát, amit érez, de nem hinném, hogy ez jó dolog lenne. Mindig azt szoktam mondani, hogy szerencsés vagyok ezekkel a tulajdonságokkal születtem. A szüleim mesélték, hogy amikor meg kellett tanulni az oviba a cipőmet megkötni, akkor addig ültem itthon a lépcsőnkön és próbáltam újra és újra, amíg meg nem tanultam. Már gyerekként se ismertem azt, hogy feladni valamit. Egészen biztos, hogy a sportos múltam is nagy szerepet játszott ebben a dologban, hiszen mindig keményen és kitartóan kellett küzdeni a jó eredményekért. Az edzőm tanította meg azt is, hogy minden fejben dől el. Amikor már azt hiszed, hogy a tested nem bírja tovább, hogy az utolsó utáni tartalékodat is felemésztetted, akkor, ha fejben összeszededmagad, rájössz arra, hogy sokkal többet bírsz ki, mint amennyit gondolnál.



- Mi az, amit a leginkább megtanultál a gyógyulási folyamatod során? Illetve volt esetleg példaképed, akiből erőt merítettél?

Példaképem nem volt. Sokat olvastam a rákkal kapcsolatban és nagyon tetszett Lance Armstrong könyve. Azt gondolom, hogy azért mert hasonló személyiségek vagyunk. Ő is keményen küzdött és minden tőle telhetőt megtett azért, hogy meggyógyulhasson. Hogy mi az, amit megtanultam? Egy időben azt gondoltam, hogy türelmet próbál tanítani az az időszak, amin keresztülmentem. De nem lettem türelmesebb, továbbra sem szeretek várakozni. :) Azt gondoltam a betegségem előtt, hogy egészségesen élek, de megtanultam, hogy még annál is lehet egészségesebben, mint ahogy én gondoltam. Megtanultam, hogy csodálatos dolog az agyunk, hogy a tudatalattink mennyi dologra képes.


- Nagyon jó ötletnek tartom, hogy a bejegyzéseket összefűzve könyv formájában megjelent mindaz, amit átéltél. Mégis hogyan élted meg magát a könyvkiadást?

Mindig büszkeséggel és örömmel tölt el az, amikor a kezembe veszem a könyvemet. A könyvbemutatóra száznál is többen jöttek el, ami egy pozitív visszajelzés volt számomra és a családom számára is. Ez a sok barát, ismerős, ismeretlen mind ott voltak mellettünk a nehéz időkben és eljöttek, hogy közösen ünnepelhessük meg a sikeremet. Nekem hatalmas feltöltődést adott a könyvbemutató, utána napokig szárnyaltam. A bemutatón azt mondtam, hogy ha csak egy embernek is tudok segíteni a könyvemmel, akkor már megérte megírnom. A boltba kerülést követő pár napon belül a sikerlista élére ugrott a könyvem és egy hónapon keresztül letaszíthatatlan volt. Aztán elkezdtek özönleni a pozitív visszajelzések. Ezek mind megerősítettek abban, hogy jó dolgot tettem azzal, hogy megjelent a könyvem a nagy nyilvánosság előtt és mára bebizonyosodott, hogy nem egy embernek tudtam segíteni a történetemmel, aminek igazán örülök.


- Az idézetek nagyon jól kerültek kiválasztásra a bejegyzések előszavaként. Sok idő volt megtalálni őket? Esetleg vannak kedvenceid ezek közül?

Mindig nagyon sok időt töltöttem a megfelelő megtalálásával. Általában nap végén születtek a bejegyzések, tehát mindig tudtam, hogy miről fogok írni. Először a bejegyzéshez illő idézetet kerestem meg, majd arra építettem fel a mondandómat. Volt olyan, hogy épp egy filmet néztem és nagyon megtetszett benne egy mondat, azt gyorsan lejegyeztem, mert tudtam, hogy egyszer szükségem lesz rá. Volt, amikor órákon át keresgéltem a megfelelőt és végül azért nem lett aznap bejegyzés a blogon, mert már nem maradt energiám a megírására. Szinte az összes idézet a kedvencem, leginkább azért, mert tényleg mind én vagyok.



- Sok helyen olvasható, hogy mindez egy blog keretein belül kezdődött, és ebből készült el idővel a könyv. Mégis arról nem esik szó, hogy ez a blog azóta is üzemel? Illetve alkalmanként írsz még oda a követőidnek, vagy inkább már a facebook oldaladon tartod a kapcsolatot az emberekkel, és ott olvashatunk rólad, és a kezelések helyett a pozitív élményeidről? :)

A blognak a nagy része jelenleg nem látható, erre a könyvkiadás miatt volt szükség, amit kicsit sajnálok, mert rengeteg fénykép van fenn a bejegyzésekhez. De eljön majd újra a nap, amikor teljes terjedelmében fog tündökölni és minden látható lesz rajta. Bevallom őszintén, hogy facebookra sokkal könnyebb posztolni, akár mobilról is, mint a blogomra, így az előbbi előnyt élvez. De a blogomat se felejtettem el teljesen, oda is kerülnek fel bejegyzések, bár sokkal ritkábban. Azok a bejegyzések, amik oda felkerülnek továbbra is az egészségügyi állapotomról, kontroll vizsgálatokról szólnak, de természetesen a könyvemmel kapcsolatos sikerekről is beszámolok.



- Az ember azt gondolná, ilyen küzdelemmel a hátad mögött nem érheti a könyvedet (és az életedet) negatív kritika. Viszont azért sajnos olvashattam olyan véleményt, hogy unalmasnak tartották a könyved... Hogyan éled meg az ilyen hozzászólásokat? Mégiscsak egy fájdalmas és nehéz út volt ez. Hogy tudod feldolgozni az ilyen eseteket?

Amikor belekezdtem a könyvírásba már akkor tisztába voltam vele, hogy nem lehet olyan könyvet írni, ami mindenkinek tetszeni fog. Nincs ezzel semmi gond, ez így van jól. Viszont azt gondolom, hogy azok, akik unalmasnak tartják a könyvem, csak megerősítenek benne, hogy egy jó könyvet írtam.  Sikerült átadnom azt az unalmat, amit néha én is éreztem abban a három évben, amíg a kezeléseket kaptam. Abba kell belegondolni, hogy ez egy blogból lett könyv. Amikor élesbe ment a blog és több százan izgalommal követték a sorsom napról napra, akkor, amikor csak annyit írtam, hogy ezt meg azt reggeliztem és ma x métert sétáltam, ők a tenyerüket csapkodták örömükben. Mert ez azt jelentette, hogy jól vagyok, minden rendben és szerencsére nincs semmilyen hír, amiről írhatnék. Azok, akik szóról-szóra olvassák a könyvem és nem nézek, a sorok mögé sose fogják megérteni, hogy miről is szól. Szerencsére egyébként ők vannak kevesebben és nem különösebben török le ezektől a kommentektől. Elolvasom őket, örülök neki, hogy megtiszteltek a véleményükkel még akkor is, ha negatív.

Viszont hatalmas feltöltődést adnak a pozitív visszajelzések. Tudok olyan középiskoláról, ahol ajánlott olvasmány lett a könyvem egy diáktársuk betegsége kapcsán és az a tanuló, aki elolvassa, majd pár percet tud beszélgetni a könyvemről a tanárával ötöst kap érte. De már egyetemről is kaptam visszajelzést, hogy a könyvem volt a téma az egyik órán. Van olyan személy, aki azt vallja, mióta elolvasta a könyvem és változtatott, azóta sínen az élete. Tucatnyi pozitív véleményt tudnék felsorolni, ami mellett eltörpül az a pár negatív, amit olvashattam.


- Hogy alakult a gyógyulásod óta az életed? Úgy tudom borásznak tanulsz/tanultál. A későbbiekben szeretnél mást is tanulni, vagy inkább munkába szeretnél állni?

Nem borásznak, hanem borszakértőnek, amit még nem fejeztem be. Mellette tavaly beiratkoztam egy rendezvényszervező képzésre, amit idén sikeresen be is fejeztem. Ezzel kapcsolatban keresgéltem mostanában állást, de semmit nem siettetek. :) Úgy vagyok vele, hogy mindennek eljön a maga ideje. Plusz a könyvem körül is vannak még teendők, arra is koncentrálnom kell.


- Sokáig a sport volt az életed, amit egy időre el kellett hagynod. Azóta sikerült megerősödnöd, és visszatérned?

Idén szeptemberben lesz harmadik éve, hogy újra elkezdtem rendszeresen sportolni. Közelében sem vagyok régi erőnlétemnek. Eleinte nagyon szaladt a pulzusom edzés közben, ezért óvatosak voltunk. A túrázások se mennek úgy, mint régen, 10kilométer után elkezd fájni a csípőm. Viszont ahogy beköszönt a jó idő indulnak az esti biciklizések, amit, nagyon jól bírok. :) Sejtettem, hogy hosszú idő lesz a regenerálódás, de arra azért nem számítottam, hogy ennyire.



- Mit üzennél azoknak, akik azt az utat járják, aminek Te is részese voltál, és győztesként kerültél ki?


Elcsépeltnek hangzik, de azt, hogy sose szabad feladni. Minden egyes sejtünkkel csak a gyógyulásra szabad koncentrálni. Sokszor én is elfáradtam, kiborultam, ezt mindig meg kell engednünk magunknak, nem szabad elnyomni magunkban. De aztán fel kell állni, letörölni a könnyeket és újra teljes erőbedobással a gyógyulásra fókuszálni. Én sose hittem el magamról, hogy beteg voltam, mindig úgy tekintettem magamra, mint egy egészséges személyre, aki csak elkapott egy kis náthát. Szerintem, ha az ember elhiszi, hogy halálos beteg, akkor már félig elvesztette a csatát. 

Az interjú készítés közben egy nagyon szuper esemény is történt, Gréta könyvét jelölték az Aranykönyv díjra, és bejutott az első 10 legjobb közé az ismeretterjesztő kategóriában. Ezúton is kérnélek Titeket, hogy egy szavazat leadásával segítsük hozzá a díjhoz, hiszen keményen megdolgozott érte, és megérdemli! A szavazatokat 2016. május 9-ig lehet leadni ide kattintva. Köszönöm a szavazatokat Gréta, illetve saját magam nevében is! :)


További képek Grétáról: 










Ez is érdekelhet...

0 megjegyzés

Flickr Images