"Felkavaró ​történet igazságról, hazugságról és a boldogság kereséséről.

Amikor a vámosok megtaláltak a francia határon egy kamion rakterében lapulva koszosan és büdösen, tizenkét éves voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy az útlevelem hamis, és néhány papagáj módra ismételt francia szó kivételével csak oroszul beszéltem. Nem tudtam elmagyarázni, hogyan jutottam el a Kaukázusból idáig, az emberi jogok és Charles Baudelaire hazájába. A legnagyobb baj, hogy útközben elveszítettem Gloriát. Gloria Bohème-et, aki azóta vigyázott rám, hogy anyám meghalt. Vele a háború, a határok, a nyomor és a félelem ellenére szabadon éltem. Rettenetesen hiányzott nekem, de nem mondtam le a reményről, hogy egyszer megtalálom ezt a hatalmas szívű asszonyt, aki elvarázsolta az életemet."

Keresem, de nehezen találom a szavakat. A borító egyáltalán nem adja vissza a könyvnek azt a mélységét, amit olvasás alatt átéltem. Egy gyermek szemén keresztül láthatjuk, milyen is háborús menekültként élni - napról napra, nem tudva mit hoz a holnap. Szerencsére egy csodás asszony karolja fel, aki segít elkísérni őt ezen a hosszú, kudarcokkal teli úton, hogy végre megtalálja az igazi édesanyját.

"Tudja, hogy nem szabad összetörni az álmaimat, különben még egy darabot elveszítek a szívemből, és a végén már csak morzsák maradnak belőle."

Maga a regény igazán rövid, csupán 180 oldal, mégis mennyi életigazság elhangzott benne...

Szívszaggató látni, hogy egy kisgyermek miként éli meg a folytonos menekülést, a szerettei elvesztését. Mégis felemelő az a gyermeki naivitás ahogy Blase Fortune a veszteséget éli meg, mennyit jelent a hit és a remény. Nem lenne szabad egy gyermeknek ennyi szenvedésen keresztülmennie. Felkavaró miként hat a háború, főleg annak tudatában, hogy jelenleg is nem messze tőlünk hasonló események zajlanak. Nem tudtam elkövetkeztetni a mai valóságtól, hogy vajon hány gyermek osztozik ugyanebben vagy épp hasonló sorsban. Nekik még gondtalanul kellene élvezni a gyermeki éveiket, hallomásból se lenne szabad ismerniük a halál, éhezés, kirekesztés, menekülés fogalmát. 

Emellett pedig Gloria viselkedése is példaértékű, az utolsó leheletéig bátran küzdött, hogy Blase-nek a legjobbat adhassa. Tanulságos történet egyben az anyai szeretetről és önfeláldozás határtalanságáról. 

Most, hogy az utolsó oldalt is elolvastam, egyszerűen csak hálát adok azért a békés életért, amit én és a családom élhetünk. Minden nap van mit ennünk, van fedél a fejünk fölött, biztonságban vagyunk és szerethetjük egymást. Néha az ilyen aprónak tűnő dolgok másnak a mindenséget jelentené.

Számomra ez a könyv a mély gondolatai miatt és a mondanivalója miatt kedvenc lett, és ajánlom mindenkinek elolvasásra! Nem tudtam könnyek nélkül befejezni, és biztosan újra fogom olvasni! 

"Odalépek hozzá. Lehajolok, hogy megcsókoljam mozdulatlan homlokát. A hatalmas bánat ellenére, ami letaglóz, elmosolyodom, és megszorítom a kezét, nagyon erősen. Mindazok között, amit tőle kaptam, ott van a csalhatatlan orvosság a csüggedés ellen: a remény. S ekkor, miközben kicsordulnak a könnyeim, megígérem neki, hogy úgy élem az életem, ahogy ő tanította. Mindig csak menni előre.

Új látóhatárok felé."