Rick Riordan – Neptunus fia
Előre le kell szögeznem, hogy a Percy Jackson és az
olimposziak az egyik kedvenc könyvsorozatom, és mikor Rick bácsi folytatta Az
olimposz hőseivel Percy és a többiek történetét, abszolút nem okozott
csalódást. Totálisan megvett kilóra, és ha nagyon nagyon rosszindulatú lennék,
akkor sem adhatnék tíznél kevesebb pontot erre a könyvre, úgyhogy aki
mocskolódást jött volna olvasni, az fordulhat is vissza. Bocsi.
Nem hinném, hogy bárkinek be kéne mutatnom, miről is szól
Riordan világa, és hogy ki is az a Percy Jackson. (Ha mégis kéne, akkor a címre
raktam egy linket, ami a moly.hu-ra vezet, ott olvasható a könyv rövid
összefoglalója.)
Az elveszett hős után a Neptunusz fia következett Az
olimposz hősei sorozatban, és végre megkaptam azt, ami az első könyvben nagyon
hiányzott: Percyt. Sosem gondoltam volna, hogy hiányolni fogom, de igen, nagyon
jól esett végre újra találkozni vele és az ő részeit olvastam a legszívesebben.
Az új szereplők az elején nem voltak túl szimpatikusak, Hazelnek nem nagyon
sikerült a szívembe lopnia magát, és az elején kifejezetten unalmasnak
tartottam a visszaemlékezős részeit, így örültem, mikor már nem jött több,
utána sokkal jobb volt maga a karakter is. Frank pedig nagyon jó példa volt a
felemelkedésre, és arra, hogy bárkiből lehet hős. A végére azért megkedveltem a
srácot, bár lényegesen ront a helyzeten, hogy Árész, vagyis Mars fiáról van
szó.
Az élet csak azért értékes, mert véget ér, kölyök.
És ha már az Árész/Mars szitunál tartunk, akkor
elérkeztünk a következő ponthoz is, melyről muszáj beszélni. Az alapkoncepció,
hogy Héra/Júnó egyesíteni akarja a két tábort, nagyon király, és Riordan
izgalmasan is oldotta meg. A Félvér Tábor után nagyon érdekes volt látni, hogy
a Jupiter Tábor hogy működik, hogy mindennek megvan a római megfelelője. Habár
én jobban szeretem a görögöket (megszállottan a kedvencem a görög mitológia) még
mindig, és az isteneket is a görög nevükön fogom szeretni vagy éppen utálni,
teljesen át tudtam érezni, amit Percy is érzett a könyv végén, mikor a csata
után végignézett a táboron. Az elején oly idegen területet a végére már én is
magaménak tudtam érezni, és valóban úgy éreztem, igen srácok, hazaértünk. (Bár
már szeretnék tényleg hazatérni, a Félvér Táborba, úgyhogy remélem a következő
részben meg is kapom, amit akarok. :) )
Úgy érzem, hogy kezd kiteljesedni a kép, és már nagyon
kíváncsi vagyok a prófécia beteljesedésére, és arra, hogy mi lesz a következő
küldetése a heteknek. Várom már, hogy Annabeth és Percy újra együtt
sziporkázhassanak, hiszen ők azért sokkal izgalmasabb páros, mint Hazel és
Frank, és azt is nagyon várom, hogy Leo újra mosolyt csalhasson az arcomra, őt
kedvelem a legjobban az újak közül, és ez vicces, mert nem gondoltam volna,
hogy pont Héphaisztosz (vagy akkor már a rómaiak kedvéért Vulcanus ) fia lesz
az egyik kedvencem. És az egyesülő
táborok is nagyon várósak, reméltem, hogy kapok majd legalább egy jelenetet még
abból, ahogyan a görögök és a rómaiak találkoznak, de ez sajnos a következő
könyvre maradt.
Az egyedüli rossz dolog ezzel a sorozattal kapcsolatban,
hogy nagyon lassan halad a fordítás, és sokat kell várnunk rá, de totálisan
megéri, mert minőségi szöveget olvashatunk, tényleg minden elismerésem a
fordítóknak.
Még érdemel pár szót a könyv felépítése is. Aki olvasott
már Riordant, az tudja, mire gondolok. Az összes Percy Jackson könyv ezt a
tematikát követte, és szerintem ez nem is gond, hiszen nem véletlen ez a
hatalmas siker. Nagyon izgalmassá tudja tenni a történetet és a folyamatosan
kibontakozó részletek tényleg lekötik az olvasót, legyen az kicsi vagy akár
nagy. (Hiszen a könyveket még mindig a gyermekrészlegen árulják.)
10/10 természetesen. :D
Egy már biztos: ősszel az elsők között leszek, akik
rögvest megveszik a folytatást, mihelyst lehet.