Emily Colin – Az emléktolvaj

A fülszöveg nagyon jó képet ad arról, hogy miről is fog szólni a könyv. Madeleine és Aidan boldog házastársként élik életüket gyerekükkel, Gabriellel. Bár a boldog hétköznapokat gyakran felváltja a rettegés és a félelem, hogy Aidan vajon hazatér-e az újabb expedíciókról?

Ez most sem lesz másképp, főként, hogy Maddiet rémálmok gyötrik, és érzi, hogy most valami balul fog kisülni. Hiába győzködi férjét hogy maradjon, rendíthetetlen abban, hogy elinduljon a túrára. Aidan indulását követő napokban  telefonhívás érkezik az éjszaka közepén, és tájékoztatják az asszonyt, hogy férje meghalt.

És a sztori itt indul be! Képbe lép J.C., aki szerelmet vall az a nőnek. Mondanám, hogy kihasználva az alkalmat, de akkor úgy érzem hazudnék. Igazából Maddie egy szerethető karakter, de valahogy a szerelmi kalandjával nem tudtam megbarátkozni. Hiszen ha beleképzelem magam a helyébe, nem hiszem, hogy a gyász első hónapjaiban(nem hogy napjaiban!) bármilyen férfi karjai közt szeretném kisírni magam, és végképp nem invitálnám meg, hogy aludjon nálam, az ágyamban, a férjem helyén. De mindegy is, szerencsére túl tudtam lendülni ezen az apróságon. 

A történet itt fordul, és új szereplő csatlakozik be, aki nem más, mint Nicholas. Egy komoly motorbalesetet követően ébred fel egy furcsa rémálomból, ahol egy hó borította hegyen zuhanni kezd. Mikor magához tér, nem emlékszik ki is Ő, mi történt vele, és nem rendelkezik semmi emlékkel. Jegyese, Grace várja az ágya mellett, és közös életükről mesél, hátha valami feldereng. A nő igazán szerelmes, és bármit megtenne, hogy Nicholas visszanyerje emlékeit, de bármilyen emléket idéz fel, nem hoz eredményt. Ahogy Nicholas kikerül a kórházból, több furcsa szokása is lesz, amit nem értenek sem barátai, sem párja. Elkezd dohányozni, miközben eddig nagy antidohányos volt. Emellett a tömény alkoholt sem veti meg, miközben eddig ki nem állhatta. Valami megváltozott.

Épp elég furcsa lenne mindez, de még rémálmok is gyötrik, hogy hegymászás közben megsérül, zuhan, baleset éri, emellett pedig egy gyönyörű barna hajú nőről álmodik.  Itt már sejthetjük, hogy mi lesz a csavar a könyvben. J

Személy szerint nagyon kedveltem Nicholast, és valahol sajnáltam, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe került, de persze idővel a boldogság útjára lépett.

Akit nem tudtam annyira hova tenni, az J.C., Aidan legjobb barátja. Értem én hogy évek óta szerelmes Maddiebe, de nem éreztem egyáltalán helyénvalónak a viselkedését, végképp nem, mivel még hűlt helye sem volt szegény Aidannak, már a helyén hempergett a hőn vágyott nővel.  Ti megtennétek ezt a barátotokkal?! Én biztos nem lennék rá képes, bármennyire is vágyom rá évek óta. Főleg, hogy J.C. ott volt, mikor életét vesztette az expedíción.

Viszont Gabe, Aidan gyermeke egy nagyon értelmes, okos kölyök volt. Kedvenc részeim közé tartozik,  mikor az apukája megjelent neki. Nem véletlen hogy csak Ő látta...hiszen a gyerekek ezerszer fogékonyabbak ilyen korban még a szellemekre. 

Nagyon tetszett, ahogy az írónő váltogatta a szemszögeket, illetve, hogy milyen ügyesen ugrált a múlt és a jelen között. Boldog vagyok, hogy beleszőtte Maddie és Aidan közös kis emlékképeit a megismerkedésüktől kezdve, hiszen így teljes képet kaptunk kapcsolatukról, és hogy milyen emberek is valójában.

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de én egyébként nem hiszem hogy belementem volna egy olyan kapcsolatba, ahol tudom hogy a férfi havi szinten kockáztatja az életét az adrenalin hajszolása végett, hiszen megőszülnék míg egy-egy kiruccanásáról várom haza. Szóval le a kalappal Maddie előtt, hogy elfogadta Aidan teljes valóját, nekem nem ment volna, bármilyen lenyűgöző ember is.

Mindent egybevetve tetszett a történet, jól esett ez a kis misztikum, és fantasztikus kikapcsolódást nyújtott így vasárnap délutánra. J

Pár szó az írónőről:

Emily Colin írói karrierjét egy félreértés indította el. Akkoriban egy wilmingtoni nonprofit szervezet társigazgatója volt, ami hátrányos helyzetű gyermekeknek szervezett művészeti programokat. Egy alkalommal az ott tanító egyik művész adminisztrátornak vélte, ami szíven ütötte. De nem azért, mert sértőnek találta, hanem mert rádöbbentette, hogy mennyi időt vesztegetett el. Ugyanis kisgyerekkora óta ő is művészléleknek, írónak készült. És nemcsak ábrándozott róla, hanem folyamatosan írt is, mindenről, ami történt vele és amit kitalált, tízévesen már egy kézzel írt ezeroldalas regény szerzője volt. Ám a főiskolán az egyik tanárának sikerült elbizonytalanítania magában és elvennie a kedvét az írástól.

A kínos affér azonban ráébresztette, hogy az indokai (diplomát szerzett, fia született, nagyon elfoglalt) bármennyire is valósak voltak, valójában ürügyként kapaszkodott beléjük, hogy ne csinálja azt, amit mindennél jobban szeretett volna, azaz a regényírást, mert nehéznek és ijesztőnek vélte. Akkor adott magának egy évet, s mire a határidő lejárt, elkészült Az emléktolvaj kéziratával.

Állítja, hogy egy író a legtöbbet más íróktól tanulhat, a könyveiken keresztül. Az okos gondolatok pedig a mindennapokban jelenthetnek útmutatást. Néhány a kedvencei közül: „Az életünket kétféleképpen élhetjük: vagy abban hiszünk, hogy csodák nincsenek, vagy abban, hogy csoda minden.” (Albert Einstein) „Csatorna szennyében gázolunk mi mind, ám van köztünk olyan, ki a csillagokba néz.” (Oscar Wilde) „A mennyország biztosan szebb, de a pokolban több az ismerős!” (Mark Twain) „Szoba könyv nélkül olyan, mint test lélek nélkül.” (Cicero)

Egy kis érdekesség: