Jóllehet ​Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.

Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.

Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is.

Heather Fawcett regénye egy varázslatos izlandi tündérmese, ami az 1900-as évek egy képzeletbeli világában játszódik, ötvözve az Ezüstfonás, A Hollókirály és a Ház az égszínkék tengernél különleges hangulatát.

A borító szerintem gyönyörű, már csak a különleges színhasználat miatt is. Egyértelműen kitűnik a többi könyv közül, nekem még jobban is tetszik, mint az eredeti.

Emily Wilde egy igazán magának való professzor, aki bár szakmailag egyre elismertebb, a végső átütő sikert még nem érte el. Ezért is utazik Hrafnsvik zord falujába, hogy befejezhesse a mindent átfogó tündérenciklopédiáját.

A falu népét szinte az első napon sikerül magára haragítania, pedig az ittlakók beszámolói igen fontosak lennének a könyv befejezéséhez. Szerencsétlenségére (vagy épp szerencséjére?) pont betoppan legnagyobb riválisa, Bambleby. A két professzor kénytelen együttműködni, hogy mihamarabb minél több hasznos információt gyűjtsenek össze, ehhez viszont elengedhetetlen a csapatmunka, ami egyiküknek sem megy a legjobban. Sejthető, ez is sok bonyodalom forrása lesz.

Általában azonosulni tudok a főszereplőkkel, de ez most Emily szempontjából nem annyira sikerült. Nehezen tudtam megérteni, hogyan helyezheti a tudományt az emberi élet fölé... És bár általában az erkölcsileg helyes döntést hozta meg, nem a szíve vezérezte, hanem a kutatási vágya, és csak az újabb begyűjthető hasznos információk. Nekem ez nem volt túl szimpatikus. Emellé társult a zárkózott természete, ami már sokkal közelebb állt hozzám. Furcsamód jobban meg tudtam kedvelni a kissé különc Bamblebyt, hiába a szeszélyei, vagy épp lustának tűnő munkamorálja. Valahogy én mindig jót szórakoztam rajta, és kíváncsian vártam, miként fog hatni a kettejük kapcsolatára az a titok, amire Emily is szert tett.

A tündérek kapcsán számomra ez egy teljesen új világ volt. Itt nem az a kedves, szerethető lények mint általában. Sok fajtájuk nehéz természetű, szeszélyes és kegyetlen. Az emberek nem véletlenül nem kedvelik őket, és ha tehetik, messziről kerülik ezeket a lényeket. Emiatt már az elejétől kíváncsi voltam milyen lesz velük a találkozás, hiszen nem tudtam mire is számíthatok. Bár Emily kiemelkedő a szakterületén, mégis féltettem, milyen veszélybe fog keveredni. A működésük és az emberekkel kialakult szokásaik nagyon érdekesek voltak, és kimondottan foglalkoztatott, mi okból cserélik el a saját gyerekeiket halandó gyerekekre.

A romantikus szál nem volt túl erős, szerintem elhagyható lett volna, bár gondolom a folytatás akár erre is építkezni fog. Ami miatt nekem talán kevésbé nyerte el a tetszésem, az a lassú cselekmény. Általában a pörgősebb könyveket szeretem, ennél is erre számítottam, így meglepett, hogy lassan építkezik. Persze ettől függetlenül nem volt hiány kalandban és izgalomban.

A helyszínt nagyon szerettem a zord időjárás miatt, főleg, mivel itthon már nem találkozhatunk olyan téllel, mint ahol Emily tartózkodott. Megelevenedett előttem a táj, a kályha a ropogó tűzzel. Már csak azt sajnálom, hogy nem télen olvastam, mert az valóban tökéletes lett volna. :)

Bár lehet valakit zavar, nekem kimondottan tetszett a naplóregény stílusa. Szerintem érdekes hangulat világot kölcsönzött.

A kedvenc szereplőm egyértelműen Poe volt. Korrekt, tiszta üzleteket kötött, és az öröme mikor megkapta a kívánt medvebőrt, nagyon aranyos jelenet volt. A könyv második felében sajnos kevesebbet láthattuk, hiszen a cselekmény messzebbre vitt minket, de így is öröm volt minden alkalommal újra találkozni vele. :) A falusiak gondolkodása és az új 'vendégek' iránti szeretete nagyon szórakoztatott, és jó volt végigkísérni, ahogyan Emily ennek köszönhetően megugrotta magát, és változott meg pozitív irányba a személyisége. Sokat tanult általuk, és nem csak a tündérekről, hanem saját magáról.

Azoknak ajánlom, akik kényelmesen érzik magukat akár a lassabb folyású, kevésbé cselekménydús regényekben, és szívesen olvasnak a tündérekről különleges stílusban.