Frányó Kriszta
Ki kicsoda?
Legénylak
Ki kicsoda? - Frányó Kriszta (író)
Ma Frányó Kriszta mutatkozik be Nektek, fogadjátok sok szeretettel:
Pakson nőttem fel tökéletes családban, de már lassan hét éve Budapesten élek, nagyon megszerettem a várost. Nagyon sok mindenbe belekóstoltam, míg végül az újságírás mellett kötöttem ki, nemrég cseréltem fel egy tévés állást egy online hírportál újságírói pozíciójára.
Az írás valahogy mindig is ott volt az életemben, mert már óvodás korom óta azzal szórakoztatom magam, hogy történeteket találok ki, mióta írni is tudok, le is jegyzem őket, testvéreimmel meg is „filmesítettünk” egyet-kettőt, de valahogy sosem jutott eszembe, hogy ezzel professzionálisan is foglalkozzak, se könyv, se média szinten. Aztán mégis elvégeztem egy tanfolyamot, és végül nekiestem a Legénylak megírásának is.
Arról szerettem volna írni, amit mindennap látok, megélek, vagy az ismerőseim megélnek. Ezért az egyes történetrészeket és a szereplőket is abszolút a körülöttem lévő világból merítettem, de senkit sem egy az egyben vettem át, hanem puzzleszerűen rakosgattam össze a nagy egészből a kis részeket, újabb, másfajta egésszé.
Nemrég fejeztem be a történet folytatásának megírását, ami nemsokára Legény(álom)lak címmel kerül a kiadóhoz. Ebben kicsit csavartam a felálláson: az első rész főszereplőinek párjai szemszögéből nézve pereg tovább a történet. Aztán már a harmadik könyv témája is megvan, szakítok az eddigi szereplőimmel.
Kedvenc írom vagy példaképem nincs kifejezetten, de Rejtő Jenő könyveit bármikor képes vagyok levenni a polcról.
Beleolvasó:
Frányó Kriszta - Legénylak
– Köszönjük, ma még jön egy érdeklődő, de pár napon belül értesítünk a döntésünkről, addigte is át tudod még gondolni a dolgot. Viszlát!
Ajtócsukódás.
– Atyaúristen! Még hogy felhozna ide egy mobil orgonát, mert gyakorolnia kell! Hát csakőrültek szeretnének beköltözni hozzánk?!
– Ugyan kérlek, ez szinte normális volt ahhoz képest, aki illegális állatkísérletekből él, és szereti hazahozni a munkáját! Bár jobban belegondolva, milyen jó csajozós duma lehet, hogy
„Hello, bébi, nem jönnél fel a lakásomra, van ott egy elszabadult alligátor is, de ne aggódj, be van oltva húsevés ellen!”
– Ha az utolsó sem felel meg, akkor én, én isten bizony... nem tudom, mit csinálok!
Ketten ültek a szerényen berendezett amerikai konyhás szoba egyetlen asztalánál. Két húszas évei közepén járó férfi. Egyikük, a kamaszosan vézna, kinyúlt pulóvert viselő szemüveges dühödt arccal próbálta kifundálni, mi is lenne a szakszerű lépés, ha az utolsó érdeklődő is csődöt mond. Szőke haja művészi rendezetlenséggel hullott homlokába, sápadt arcbőre szinte rátapadt a koponyájára. Hegyes állát felhúzott térdén nyugtatta, közben oda sem figyelve firkálgatott az előtte heverő papírra. Lakótársa, a csinos arcú, jól fésült barna álmodozva szürcsölte a kávéját, miközben hosszú, farmerba bújtatott lábait igyekezett kinyújtóztatni. Csibészes tekintete és felfelé görbülő ajkai miatt úgy tűnt, mintha állandóan mosolyogna, és tény, hogy Dávidnak sosem esett nehezére a nevetés. Igaz, eddig az élet kegyes volt hozzá, ritkán kellett huzamosabb ideig elszomorodnia. Most azonban mégsem volt vidám.
– De most komolyan, Dávid, mit csinálunk, ha az utolsó is őrült? Mert én az eddigiek között egy olyat sem találtam, akivel szívesen laknék együtt – kérdezte a pultra huppanva, jegyzetfüzetével a kezében Roland.
– Akkor a rezsi-lakbér kiadásunk jelentősen megnövekszik, én inni kezdek, és néha megverlek, te pedig egy óvatlan pillanatban ránk gyújtod a konyhát.
– Cirka húsz év ismeretség után is reménykedem benne, hogy egyszer csak megfertőz némi egészséges humorérzék. Ez idáig hiába.
– Ugyan mi lenne? Újra közzéteszünk egy hirdetést, és amíg nem találunk valaki közepesen elégségest, addig összeszorított szájjal eléldegélünk kettesben – erőltetett magára némi nemtörődömséget Dávid, majd kijelentése komolyságát egy utolsó nagy korty kávéval erősítette meg.
A fiúkon úrrá lévő kétségbeesést a csengő éles hangja zavarta meg. Egy jelentőségteljes összekacsintás után Dávid fürgén felpattant, és beengedte az utolsó érdeklődőt. Az ajtón egy magas, öltönyös, jóképű férfi lépett be. Türkizkék szeme egy pillanat alatt végigsöpört az elétáruló nappalin és a két lakástulajdonoson, homlokába hulló lágyan hullámos világosbarna haját egy laza mozdulattal félresöpörte, és már nyújtotta is kezét Dávid felé.
– Sziasztok, Kenesei Zalán vagyok. A lakáshirdetésre jelentkeztem. Bocs a késésért, de a Körút teljesen bedugult. Szép konyha!
– Kösz. Szentesi Dávid.
– Soó Roland. Gyere, körbevezetünk.
– Bár nem lesz egy nagy túra – vette vissza a szót Dávid. – Van ez a multifunkcionális terünk, ami egyaránt szolgál előszobaként, nappaliként, konyhaként, étkezőként, kisebb fantáziával hangversenyteremként és könyvtárszobaként – utóbbiakra a sarokban elhelyezett zongora, valamint a falakra felfúrt, könyvektől roskadozó polcok adhattak okot. – A mindent egybe stílus érzékelhető a vizesblokknál is – nyitott be az egyik ajtón –, tehát itt található a fürdőkád és a WC is, valamint egy magát helikopternek képzelő öreg mosógép is. És ez lenne maga a szoba – mutatott a következő ajtóra –, amin a minimalizmus irányzata uralkodik. Szóval van benne egy ruhásszekrény, egy éjjeliszekrény és egy ágy.
– És saját ablak! – emelte a luxus szintjét Roland.
Dávid nem szépített. Mondjuk a hatodik albérlő-aspiránsnál ez már érthető. Az előző két napban még próbálkoztak a „pici, de bájos”, „nincs sok bútor, de legalább nem túlzsúfolt”, „ilyen kevés helyen nehéz bármit is elhagyni” címkékkel vonzóbbá tenni lakásukat, de a jó megközelíthetőség sem tudta megmenteni a helyzetet. Mára viszont csupa olyan alak maradt, akiknek a lakás majd’ minden ízében megfelelt, a fiúk tetszését viszont annál kevésbé nyerték el ezek a jelentkezők. Az utolsó keserves reményük lett hát Zalán.
– Tényleg nem valami nagy a szoba. – jegyezte meg még mindig rezzenéstelen arccal.
– Hát nem. Viszont ha utána kilépsz a nappaliba, azt hatalmasnak fogod találni. –próbálkozott Dávid.
– PR-ral foglalkozol?
– Reklám és marketing. Egy multi értékesítési osztályán vagyok kedélyes unatkozó. És te?
– Rokon. Menő PR-cég feltörekvő, karrierista munkatársa vagyok. Leginkább kezdő művészekre specializálódtunk. Marketinget is végeztél, vagy kommunikációról nyergeltél át?
– Abszolút marketinget.
– Nem ülünk ki esetleg? – vágott közbe Roland, maga előtt terelgetve a csapatot.
– De, persze. És te, Roland, mivel foglalkozol?
– Én? Hát... ez egy kicsit bonyolult. Ügyvéddinasztia sarja vagyok, így családi nyomásra elkezdtem a jogot, ami abszolút nem érdekelt. Úgyhogy mellette belevágtam a közgázba is, amihez szintén nincs semmi közöm.
– Egyszerre csináltad a jogot és a közgázt? Nem semmi!
– Hol egyszerre, hol felváltva. De csak a közgázt fejeztem be. Úgyhogy most én is egy multi cégnél vagyok, mint adatfeldolgozó, de utálom. Mellette pedig, jövedelem-kiegészítésképp, meg hát hobbiból is, színpadi- és társastánc órákat adok egy stúdióban.
– Ilyen jól táncolsz?
– Mi az hogy! Roland valójában művész. Táncol, zenél, és elképesztően rajzol!
– Még pár év, és már szobrászként is reklámoz. – szúrta közbe a művész.
– Stop. A PR az én terepem. Szóval eddig ismeretlen művész. Milyen műfajban szeretnél áttörni?
– Hé, hé, te most dolgozni jöttél, vagy albérletet vadászni? Nekem ez csak hobbi, belőlem ne akarjon senki meggazdagodni!
– Sorry, sorry. Akkor, visszatérve az eredeti témánkhoz: tetszik a lakás, még a kicsi szoba ellenére is. Jó helyen van, a közelben minden megtalálható, ami kell. A hirdetésben leírt árak korrektek, vállalhatóak. Ti is szimpatikusan vagytok, én is igyekeztem a lehető leglehengerlőbb formámat hozni. Lakásbérlésben már tapasztalt vagyok, de eddig nem voltak lakótársaim, szóval a társadalmi kapcsolatok egy újabb lépcsőfokára lépnék most.
– Ezért költözöl? – kérdezősködött jegyzetelve Roland.
– Nem egészen. A házinéni unokája az önállósodás rögös útjára kíván lépni. Pechemre, a nagyanyja kiadott lakásában. So, csomagolhatok. Semmi összeférhetetlenség, elmaradt rezsi, megrongált bútorok. Hozhatok reflevelet, ha gondoljátok. – zárta le némi gúnnyal Zalán mondandóját.
– Talán megleszünk anélkül is.
– Remek! Ja, van saját tévém is, szóval ha gondoljátok... – tekintett a mondatot nyitva hagyva a kanapéval szemben álló, elárvult polcrendszerre.
– Az szuper lenne, ugyanis az előző tévé elment az előző lakóval.
– Hogy gebedne meg! – dörmögte Dávid.
– Okay. – bólintott Zalán, igyekezve nem tudomásul venni Dávid halk kitörését. – Akkor az első kérdésem: dilis főbérlő?
– Mi vagyunk a főbérlők.
– Ebbe beletrafáltam. Mi történt az előző lakóval?
– Megnősült, a szemét! – fakadt ki újból Dávid.
– És ez olyan nagy baj?
– Hát ha azt vesszük, hogy a menyasszonynak eredetileg Dávid csapta a szelet, majd minket elfelejtett meghívni élete nagy napjára, akkor igen, kellően nagy baj.
– Értem. Az kellemetlen – bólogatott megértően Zalán. – Akkor dilis főbérlők kérdés nem aktuális, de dilis szabályok?
– Ha esetleg dohányzol, akkor a gondnok parancsa, hogy a lakásban tilos rágyújtani, kivéve, ha az ablakon kihajolva a fejed és az ablakkeret pontosan 45 fokos szöget zár be. Ja és a WC-ülőkét mindig hajtsd le. Ennyi. Neked van kérdésed? – kérdezte izgatottan Roland. Forduló pontjához ért a beszélgetés, ma már több jelentkező vérzett el ennél a pillanatnál.
– Igen, lenne egy – rövid ismeretségük során Zalán most először láthatóan zavarba jött. – A lányok... Szóval... nektek van barátnőtök?
A kérdést pár másodpercnyi kínos csönd követte, majd Roland habozva válaszolt:
– Nekünk... most... jelenleg... nincsen.
– És – Zalán a torkát köszörülgette – szoktak ide feljárni lányok?
Újabb kínos csönd.
– Hozzánk nem igazán szoktak ők feljárni – válaszolt a térdét fixírozva Roland.
– Ó, engem nem zavarnak a melegek!
Hirtelen mindkét férfi elvesztette érdeklődését a saját lába iránt, és átváltottak felbolydult méhkasba.
– Hogy micsoda?
– Hogy azt hiszed, hogy mi?
– Hát miért olyan nehéz elhinni, hogy két heteroszexuális férfi nem hordoz fel naponta más-más nőt az ágyába?
– Elnézést! Biztos magamból indultam ki! – kerekedett felül a hangzavaron Zalán. –Gondoltam itt van két jóképű, intelligens fickó, akiknek minden ujjára akad egy-egy nő...
– Hát nem akad. – vágott közbe lesújtva Roland.
– De biztos akadhatna. Én is egy jóképű, intelligens fickó vagyok, és ha nem is minden nap, de bizony gyakorta hódolok a futó románcoknak és egyéjszakás kalandoknak.
Tényleg jóképű volt. Majdnem 190 centis magasságához karcsú, izmos alkat párosult. Ovális arcát világosbarna, tarkótájt kissé csigás, különben hullámos, rövidre nyírt haj keretezte. Egyenes vonalú orra és szépen ívelt szemöldöke közül pedig szinte kivilágított tiszta színű, türkizkék, kutató szeme.
– Azt hittem, éjt-nappallá tévő, feltörekvő karrierista vagy – jegyzete meg a rá oly jellemző kaján mosollyal Dávid.
– Munka után más babérokra török, és néha éjjé teszem a nappalt, vagy épp fordítva. – fejét vállára hajtva, szenvedő arccal kérdezte: – Ezzel a kis bakimmal végleg elvágtam magam?
– Hát tény, hogy nem ez volt a legerősebb bevágódó duma – állapította meg savanyúan Roland. – De nem végzetes a hiba. És hogy megválaszoljam a fel sem tett kérdést: nem, nem zavar minket, ha feljárnak ide hozzád lányok.
– Ameddig persze normálisan viselkednek!
– Ezért kezeskedem! Nem normálisan viselkedő lánnyal szóba sem fogok állni, cserkész becsszó! – mosolygott a megkönnyebbült Zalán. – Hányan érdeklődtek a szoba iránt?
– Elég sokan, és volt köztük jó pár ígéretes – jelentette ki olyan hiteles komolysággal Roland, hogy még az sem rendítette meg, hogy az asztal alatt Dávid egy hatalmasat rúgott vékonyka lábába.
– Aha. – ez az aha semmi kétséget nem hagyott maga után, Zalán átlátott a szitán. – És mennyi idő kell ahhoz, hogy döntsetek, ki lesz a befutó?
– Nos – nézett össze a két lakástulajdonos – igazából, ha megtennéd azt az apróságot, hogy leszaladnál a boltba egy liter tejért és egy doboz cigiért, akkor addig mi gyorsan meg tudnánk beszélni ezt-azt, és nem is kéne várnod a telefonhívásunkat – csúsztatott át némi pénzt Dávid a vigyorgó Zalánnak.
Fél pillanat múlva az öltönyös vidáman kisuhant az ajtón, Dávid pedig dühösen nekirohant lakótársának:
– Mi volt ez a hülyeség a sok ígéretes jelentkezővel?! Egy árva megfelelő sem volt őt leszámítva, de ezzel akár el is veszíthettük volna!
– Hé, ha most a nyakába borulunk, még rögtön át is venné a kormányzást! Olyan srácnak tűnik, aki könnyen el tudja bízni magát! Van így is elég egója a jóképű, intelligens mindenének! Különben is, miből gondoltad, hogy nekem megfelelne? – ült le az ülőgarnitúra karfájára Roland.
– Onnan, hogy ma először jegyzeteltél a kihallgatás közben, és nem rajzolgattál. Különben mi bajod vele? Fizetőképes, normális, nem bűzlik az alkoholtól, szerintem fürdeni is napi rendszerességgel szokott. Ezekkel már messze jobb, mint az összes mai érdeklődőnk! Hát mi a bajod vele?
– Igazából semmi, csak nem akartam, hogy a megkérdezésem nélkül dönts – vigyorgott Roland, egészen addig, míg Dávid hozzá nem vágott egy párnát. Aztán még egyet, biztos, ami biztos alapon.
– Akkor? Megtaláltuk az igazit?
– Jöjjön, aminek jönni kell!
És jött. Mármint Zalán, vissza a boltból, tejjel és cigivel feltöltekezve.
– Kenesei Zalán, üljön le, a bíróság meghozta ítéletét – karikírozta ki jogi múltját sztentori hangon Roland. – Az Ön vallomása, valamint az esküdtszék egybecsengő véleménye alapján a bíróság Önt határozatlan idejű beköltözésre ítélte. Ha bárki tud olyan okot, ami miatt ez a három ember nem kötheti össze életét, az szóljon most, vagy hallgasson el mindörökre! A húgom rendezvényszervező, meg ne tudd, hány esküvőn asszisztálhattam már! – vihogta immár saját hangján.
Zalán fülig érő szájjal, egyig lábáról a másikra állva halk köszönömöket rebegett, majd váratlanul újdonsült lakótársai nyakába borult.
– Érzem, hogy mi nagyon, nagyon jóban leszünk!
~Harmatcsepp~
1 megjegyzés
Szuper könyv, csak ajánlani tudom mindenkinek!
VálaszTörlés