Tatiana de Rosnay – Sarah kulcsa

„Párizs, 2002. Julia Jarmond amerikai újságírónőnek cikket kell írnia az 1942-es nagy párizsi razzia évfordulója alkalmából. Ezzel kapcsolatos kutatásai során lassan feltárulnak előtte azoknak a szörnyű júliusi napoknak az eseményei, amikor sok ezer zsidót, köztük több mint négyezer gyermeket hurcoltak el, és zártak be napokra, rettenetes körülmények között a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan vigyék őket tovább a lágerekbe. Döbbenten tapasztalja, hogy még hatvan év elmúltával is milyen mély hallgatás övezi ezt a témát a franciák körében. És rájön, hogy a férje családja is súlyos titkot takargat... Párizs, 1942. július 16. Kora hajnalban francia rendőrök dörömbölnek egy Marais-negyedbeli lakás ajtaján. A kis Michel rémülten bújik el kuckójában, a faliszekrényben. Tízéves nővérkéje, Sarah, úgy hiszi, ott biztonságban lesz, amíg délután vissza nem jön érte. Rázárja öccsére az ajtót és magával viszi a kulcsot. Nem tudja, hogy ahová ő megy, onnan nincs visszatérés... Egy felkavaró regény a múlt és a jelen összekapcsolódásáról.”

Mikor a kezembe fogtam a könyvet, a cím nem fogott meg, viszont a fülszövege annál inkább. A történet egy kislány szemszögéből kezdődik: 1942.07.16-át írunk, mikor is rendőrök kopogtatnak az ajtón. A kislány tudja, hogy baj van, hiszen az édesapja hetek óta éjszakára a pincébe rejtőzik, és esténként hallja szülei suttogását, hallja azokat a különös szavakat mint a láger , a razzia , vagy a letartóztatás. Öccsét elrejti a szekrényben és ajtaját rázárja, hogy biztonságban legyen, míg nekik el kell menniük a rendőrökkel. Hiszen úgyis visszatér rövidesen.

Kis bőröndjeikkel elindulván az utcán kiáltást hallanak. Az édesapja volt, és kérte, őt is vigyék el családjával. A Téli kerékpárstadionba vitték őket a többi zsidóval együtt. Sarah ekkor döbbent rá, hogy nem tud a testvéréért visszamenni mint ahogy ígérte. Napokig a stadionban kellett maradniuk élelem és víz nélkül, embertelen körülmények között. Az emberek fáradtak és kétségbeesettek voltak. Nem tudták, hová viszik őket. Csak azt, hogy a ruhájukra varrt sárga csillag az oka.

Az akció keretében 1942. júnus 16-án éjszaka tizenhárom ezer párizsi zsidót tartóztatott le a nácibarát Vichy-kormányzat. És mindezt a francia rendőrség követte el.

A másik szál 2002-ben játszódik. Megismerjük Juliát, az ízig vérig amerikai nőt, aki egy francia férfihez, Bertrandhoz ment férjhez, és együtt nevelik 11 éves lányukat, Zoét.

Julia újságírónőként dolgozik, és azt a feladatot kapja, hogy írjon egy cikket a hírhedt Vel' d'Hiv-razzia 60. évfordulójára. Julia ekkor még nem volt tisztában vele, hogy mit is vállalt el, majd ahogy napról napra beleveti magát a történelembe, egyre szörnyűbb dolgokat talál. A legérdekesebb, hogy oly sok francia nem is tud a történtekről. Nem beszél róla senki, és az iskolában sem oktatták. Nem véletlenül. Hiszen nem német utasításra gyűjtötték össze azt a sok-sok ártatlan embert… talán ez volt az ország történelmében a legsötétebb nap.

Julia megtudja, hogy a lakás, ahol férje szülei élnek, épp 1942-ben került a tulajdonukba. Megtudja, hogy előtte egy zsidó családé volt, akiket elhurcoltak… Ekkor indul be a történet, mivel elkezdi felkutatni az akkori lakók történetét, reménykedve, hogy túlélték a haláltábort.

A két szál felváltva követi egymást, az elején Sarah története erősebb. Könnyekkel küszködve olvastam amint marhavagonokban szállítva vitték őket Baume – la – Rolandba. Ekkor szétválasztották a férfiakat és a nőket (a gyerekekkel együtt). Majd napokkal később a gyermekeket is elvették anyjuktól. Szívfacsaró volt olvasni milyen kegyetlenséggel bántak az emberekkel. Mintha egy darab hús lett volna mindegyikük. A lányok haját leborotválták, ezzel elvéve azt a cseppnyi "vagyonukat" ami megmaradt. Szörnyű és egyben felháborító, ahogy hagyták meghalni az embereket, nem beszélve a gyermekekről.

Vajon mennyivel vagyunk különbek az állatoktól? Van-e veszedelmesebb, mint az ember maga? Kiábrándító, hogy mire vagyunk képesek… mire képes az a fajgyűlölet, ami bennünk él…

A könyv olvasása közben végig reménykedve olvastam, amikor a kistestvérről, Michaelről esett szó. Reménykedtem, hogy még él a szekrényben… hiszen épp elegen vesztették életüket. Annyira vágytam rá, hogy sikerüljön megmenteni.

Eközben Julia is egyre közelebb került az előzőleg ott lakó család történetének megfejtéséhez, emellett pedig a kutatás közelebb hozta őt férje édesapjához. Sok-sok fordulatot rejtegetett a könyv magában, amelyeket nem szeretnék előttetek lelőni.

Viszont mindenképp ajánlom, hogy elolvassátok. Egyrészt magamon is tapasztalva nem árt, ha a történelem felelevenítésre kerül, hiszen bár tanultam, mégis elfelejtettem milyen szörnyű dolgok is történtek. Emellett pedig egy remekül felépített könyvhöz volt szerencsém.

Ha értékelnem kéne, 10-ből 11 pontot adnék rá, és ha lenne lehetőségem, mindenképp felvenném a szakközépiskolai kötelező olvasmányok közé. Mert úgy érzem többet tanultam ennek a könyvnek hála, mint anno azokon a bizonyos töri órákon.

"Ez a könyv nem történészeti tényfeltáró munka, és nem is kíván az lenni. Történetemmel azoknak a gyerekeknek szeretnék emléket állítani, akiket a Vélodrome d'Hiverbe, azaz a Téli Kerékpárstadionba hurcoltak, és soha többé nem tértek vissza."

Amennyiben úgy éreznétek, hogy szeretnétek erről a szörnyű eseményről bővebben olvasni, akkor lentebb találtok egy hosszabb leírást:

„Európa nyugati felén a legtöbb zsidó Franciaországban élt. Számuk 1939-ben körülbelül 350 ezer volt, közülük több tízezren Hitler elől menekültek ide a Birodalomból. 1940 nyarán, amikor a nácik lerohanták a Benelux államokat, további emigránsok érkeztek. A német-francia fegyverszünet értelmében a németek megszállták Észak-Franciaországot és a tengerpartot. Az ország déli részén Vichy központtal az új, németbarát francia rezsim jött létre az első világháborús hős, a 84 éves Pétain marsall vezetésével. A Vichy-kormány német nyomás nélkül már 1940 júliusában megkezdte a zsidók jogegyenlőségének felszámolását: felülvizsgálták állampolgárságukat, újra engedélyezték az antiszemita-rasszista propagandát. Októberben meghatározták, ki számít zsidónak (a németek az északi megszállási övezetben ezt egy héttel korábban tették meg), kötelezték őket, hogy vetessék magukat külön rendőrségi nyilvántartásba. A zsidókat kitiltották az állami igazgatásból és a közszférából, egyúttal szigorították a magánszférában és az értelmiségi pályákon való elhelyezkedésük lehetőségét. Az ország területén tartózkodó külföldi zsidókat a területileg illetékes rendőrprefektusok letartóztathatták, és a köztársasági rendszertől örökölt internálótáborokba zárhatták. Az első tömeges zsidórazziára 1941 májusában, Párizs környékén került sor, majd ezt követte az augusztus 20-i újabb tömeges letartóztatási hullám. Az elfogott zsidók Drancyba, Pithiviers-be és Baume de Roland-ba kerültek. Ezekből az internálótáborokból sokakat a compi?gne-i börtönbe szállítottak át, ahonnan a németek a szabotázsakciók megtorlásául agyonlövésre kijelölt túszaikat válogatták ki. 1941 tavaszán már 40 ezer "hontalan" vagy külföldi zsidót zsúfoltak össze a táborokban, nyáron 6-7 ezer lengyel zsidót egyszerűen deportáltak.

A német zónában már 1941 tavaszán hozzáláttak a zsidó vagyonok árjásításához. 1942 augusztusára 41.100 zsidó vállalatot sikerült megkaparintaniuk. 4 ezret egyszerűen eladtak, 2800-at felszámoltak, 2600 ügyben ekkor még nem született döntés, de a zsidó vállalatok túlnyomó többségét (31.700 céget) ekkor már gondnok kezelte. Ezalatt a Vichy-zónában mindössze 1500 zsidó vállalatot helyeztek gondnoki kezelésbe. A lefoglalt zsidó vagyonok felügyeletét és ellátását a Pétain által felállított Zsidókérdés Főbiztossága (CGQJ - Commissariat Général aux questions Juives) látta el. A sárga csillagot a megszállt zónában 1942 júniusában vezették be. A zsidókat kitiltották a mozikból, színházakból és csak délután 3 és 4 óra között vásárolhattak. Ezekre a megszorításokra a Vichy-zónában ekkor nem került sor. A francia rendőrség főnökével személyesen az RSHA vezetője, Heydrichegyeztetett a több tízezer hontalan zsidó deportálásáról. Július 16-án 4500 francia rendőr összesen mintegy 13 ezer zsidót tartóztatott le egyetlen nap alatt, köztük azt a 4 ezer, zömében egyedülálló gyereket, akiket Laval miniszterelnök külön kérésére a németek "családegyesítés" címén Auschwitzba deportáltak. 1942 végéig Eichmann képviselője, Theodor Dannecker SS-százados 42 ezer zsidót deportáltatott, közülük csak 6 ezren voltak francia állampolgárok.

A deportálások ellen több francia érsek és püspök is nyilvánosan tiltakozott, közülük kettőt a németek elhurcoltak. Megélénkült a lakosság és az ellenállási mozgalom mentő tevékenysége is: mintegy 7 ezer embert szöktettek a határon át Svájcba vagy Spanyolországba. Egy kis faluban, Le Chambon-sur-Lignonban, a lakosság összesen 2500 zsidót élelmezett és bújtatott hónapokon keresztül. Párizsban több ezer zsidó bujkált hamis papírok és francia barátok segítségével.

1942 novemberében, miután az angolszász szövetségesek a visszavonuló Rommel tábornok nyomában partra szálltak Észak-Afrikában, a németek bevonultak a Vichy-zónába. 1943 elején újraindultak a deportálások, de ebben az évben "csak" 17 ezer, 1944-ben pedig 16 ezer zsidót tudtak elszállítani. Pétain marsall 1943-ban megtagadta a francia állampolgárságú zsidók deportálását, a Vichy-rezsim most már korántsem működött közre annyira lelkesen, mint 1942-ben. A zsidók többsége bujkált, a lakosság egyre kevésbé nézte jó szemmel a zsidóüldözést. Mintegy 25-30 ezer zsidó menekült az olaszok által megszállt tengerparti sávba a fasiszta olasz hadsereg védelme alá, amely Horvátországhoz és Görögországhoz hasonlóan itt sem volt hajlandó kiadni őket a náciknak és a kollaboráns francia hatóságoknak. 1943 őszén Olaszország kiugrott a háborúból, így az olasz zónába bevonultak a németek. Eichmann egyik munkatársa, a Danneckert váltó Alois Brunner azonban csak 2 ezer zsidót tudott letartóztatni és elhurcoltatni, a többiek bujkáltak. A szövetségesek 1944. júniusi normandiai partraszállását követően Franciaország hónapok alatt felszabadult. Az utolsó vonat Párizs felszabadulása előtt három nappal indult Auschwitz felé, ahová összesen 69 ezer zsidót deportáltak Franciaországból.

A franciaországi holokauszt egyik fő jellemzője az volt, hogy míg a francia állampolgárságú zsidók túlnyomó többségét nem vitték el, a külföldről ide menekült zsidóknak viszont majd a felét deportálták. A francia hatóságok kollaborációjának mértékét jelzi, hogy a mintegy 75 ezer elhurcolt 85 százalékát nem a németek, hanem a francia rendőrség tartóztatta le. A holokausztnak Franciaországban mintegy 78 ezer áldozata volt.”

~Harmatcsepp~

Milyen könyvet olvassak?

Sziasztok! Kíváncsian várom a véleményeteket a bejegyzésekkel kapcsolatban lent a hozzászólásoknál, vagy pedig az alábbi email címen: milyenkonyvetolvassak@gmail.com

Tatiana de Rosnay – Sarah kulcsa