Először is pár szót szólnék a könyv tartalmáról, mert a fülszövegből aligha lehet megtudni, hogy miről is van szó. Tehát: adott négy srác, a Kacsa, a Bója, a Zolika, meg a főszereplő, akinek a neve az egész könyv alatt nem derül ki. Közülük hárman az ifi úszócsapat tagjai, elég jól megy nekik, járnak versenyekre is, a negyedik, a Bója pedig vízilabdázik. A bátyja is azt csinálta, kétszer járt az olimpián.

Szóval vannak ők négyen, meg a csajok, a Viki, meg a Niki, akik testvérek, meg van még pár másik csaj, de igazából az összes ugyanolyan, és az összeset meghúzták már ezek hárman itt, a Zolika meg szerencsétlen még szűz. A srácok egyébként sokat szívnak, és annyira nihilisták, hogy az érettebb fejjel már gyakran idegesítő. Azzal kezdődik a sztori, hogy Kacsa lenyúlta a faterja sportverdáját, és nagyban száguldanak, füveznek, a Niki meg szép sorban leápolja őket a kocsiban. Aztán elütnek valami öregembert, jól otthagyják, másnap meg mennek a termálba, mintha mi sem történt volna, mert halálra gázolni valami tatát tényleg semmiség. Ezután vannak jelenetek, mikor betekintést nyerhetünk a mindennapjaikba, az edzésekbe, abba, hogy hogy lógnak a suliból, majd lesz egy verseny is, a végkifejlet meg azzal a hatalmas fordulattal zárul, hogy valamelyikük meghal.

Nos, ha valaki úgy találta levonni a következtetést, hogy nem rajongtam túlzottan a könyvért, az igencsak jól találta. Hogy miért? Sorolnám.

A sztorival is voltak problémák, de az még úgy tetszett. Volt mondanivalója, és némi realitása is. Az is oké volt, hogy a főszereplő, vagyis hát konkrétan a narrátorunk nevét egyáltalán nem tudtuk meg. Értem én, hiszen bármelyikünk lehetne a helyében. Tök jófej az író, Totth Benedek, hogy ezt akarja sugallni, de ne tegye, mert egyáltalán nem így van. Ahhoz előbb életszerűvé kellett volna tennie a karaktereit, legalábbis a legfőbb szereplőket. Mert érdekes módon sokszor a mellékszereplőkben több realitás volt, mint a három srácban. (A Zolika az külön téma.) Egyik karakter sem volt rendesen kidolgozva, nem tudtak túl sok újat mutatni, nulla motivációval éltek, és semmi következménye nem volt annak, amit tettek, így nem is törődtek a dolgokkal igazán, jellemfejlődésről meg ne is beszéljünk, hiszen ami nincs, arról nehéz. Amolyan "úgysem lesz semmi, csináljuk csak" életérzésben éltek, és engem ez szörnyen bosszantott, mert Magyarországon nem élnek így a fiatalok. Oké, hogy a szüleik nem foglalkoznak vele, hogy mit csinálnak, de ez akkor sem így működik. Azok a kamaszok, akiket Totth itt igyekezett bemutatni nekünk, a fiatalság nagyon kis részét képezik csak, ám az író úgy általánosított, mintha mindennapos lenne, hogy ilyesmiket csinálnak. Hogy szétlőjük anyánk macskáját egy pisztollyal, majd eltemetjük a kertben, mindezt úgy, hogy a mutter észre sem veszi, és a következő fejezetekben sincs abszolút semmi következménye. Nem.

És akkor el is érkeztünk az egyik legnagyobb hibához. A karakterek bármit megtehettek, következmények nélkül. Elcsaptak egy öregembert az elején, és nem lett semmi belőle. Kicsinálták a macskát, semmi. Mindent megúsztak, és ami mondjuk érdekes szál lehetett volna, az nem lett, mert nem lett kifejtve. De ez a könyvben még nagyon sok mindennel van így. Ha Totth mondjuk a kiadás helyett még pár évig gyakorolja ezt az írás dolgot, akkor mondjuk rendes karaktereket tudott volna alkotni, ki tudta volna fejteni a dolgokat a könyvében, és mondjuk nem egy 246 oldalas kis sztori jött volna ki belőle, hanem egy terjengősebb, amilyet mondjuk ez a történet érdemelt volna. Mert hát a történet maga tetszett. De Totth elrontotta. A karakterleírások elmaradtak, a párbeszédek sokszor váratlanul szakadtak meg, a szereplőknek semmi indoka nem volt megtenni azt, amit megtettek, és mikor mondjuk betörték egy bolt kirakatát, rongáltak, annak sem lett semmi következménye, a következő fejezetben már eszébe sem jut a srácnak, hogy mit csinált. Mindenféle érzelemtől mentesek voltak ezek a -tulajdonképpen - gyerekek. Egyedül a düh volt meg bennük, és az jó sokszor is működött. Talán a főszereplőben volt néha egy kis lelkiismeret, de az is csak elvétve. Gondolom valakivel kellett az olvasónak szimpatizálnia, így nem ártott egy kis emberség, mármint a Zolika mellé.

Karakterfejlődést sem sokat látni. Talán a Viki volt az egyetlen, aki a végén felnyomta a Kacsát, mert rájött, hogy csak kihasználták. Igen, a főszereplő is rájött, hogy mekkora gennyedék barátai vannak, de ez csak pusztán feleszmélés volt. 

Az pedig elég felháborító volt, ahogyan Totth a lányokat ábrázolta a könyvében. Az összes ugyanolyan volt, rózsaszín mindenségükben éltek, és vihogtak, és körülbelül ennyiben ki is merültek. Ja meg szoptak, a fiúk meg ujjazták őket, és ez körülbelül minden második fejezetben előjött, vagy váltották egymást. Ez még mindig nem így működik a gimiben. Az író tulajdonképpen azt írta le nekünk, hogy országunk középiskoláiban a lányok nagy része lefekszik fűvel fával, és bekap mindent, ami az útjába kerül. Lótúrót.

Az írási stílussal további gondjaim is akadtak. Voltak jelenetek, mikor egy karakter hirtelen felbukkant, mármint úgy, hogy addig is ott volt, csak éppen erről egyáltalán nem tett említést az író, és váratlan volt, mikor tök természetesen szólt hozzá Kacsa a témához, vagy Niki felemelte a fejét a kocsiban, holott eddig arról egy szó sem esett, hogy ők is ott vannak, és csak néztem, hogy mi van? Meg aztán sokszor nem is volt egyértelmű egy-egy jelenet, meg hogy mégis mit csináltak pontosan a szereplők. Jöhetett volna több leírás, több részletezés. Így sajnos csak az az érzésem maradt, hogy ez egy elsietett iromány lett, holott lehetett volna nagyon jó könyv is. A végére mondjuk már kezdett belejönni, de ez édes kevés volt már.

A poénok és néha a jelenetek is egyébként a South Parkra emlékeztettek, csak ezen a könyvön nem tudtam nevetni. Kicsit sem. A macskás jelenetnél például besokalltam és eléggé kiakadtam. 

A témája nem pont az a fajta, amit az ember jónak nevezne. Nyomasztó volt igazából, hogy valóban vannak ilyen srácok, még ha sokkal kevesebben is, mint ahogyan azt az író ábrázolta, vagy sejtetni merte, de előfordulnak. Nem nagyon tudtam szimpatizálni egyik karakterrel sem, a főszereplővel néha, de ő is inkább a legkevésbé rossz volt a többiek között, és csupán ezért. Zolika lett a legjobban megírt karakter a történetben. Neki volt emberi mivolta. Motivációja, és érzelmei, ellenben mindenki mással. Egy borzalmasan közönyös közegben pedig nem csodálom, hogy szerencsétlen nem érezte mindig jól magát, és annyira igyekezett beilleszkedni, de nem hinném, hogy ezt magyaráznom kéne, hiszen mindannyian ismerünk ilyen embereket. Azt azonban sajnálom, hogy nem derült fény rá, mit akart annyira elmondani, mi nyomhatta a lelkét. Ez sem lett kifejtve. Annyi kihagyott ziccer van ebben a könyvben, amit simán meg lehetett volna lépni, hogy az már gáz. Ismét ott tartunk, hogy igen, ez egy elsietett és összecsapott írás lett. Fájó pont az olvasmánylistámon.

10/3 pontot érdemel, és részletezem is:

1 pont a borítóra, mert hát azért elég király lett.

1 pont a történetre, mert az alap tetszett, kár, hogy nem lett normálisan felépítve. Asszem molyon írta valaki, hogy sokkal inkább olyan, mint egy forgatókönyv. Egyetértek.

1 pontot pedig Zolikáért adok, meg azért a kevés realitásért, ami bár nem ellensúlyozott semmit, de azért jó volt olvasni, illetve maga a könyv sem volt egy nehezen olvasható mű. (Bár 246 oldal aligha lehetne nagy feladat.)

Ajánlom egyébként elolvasásra, mert annak ellenére, hogy sokszor bosszantott, és haragszom Totth Benedekre, amiért ezt a jó sztorit elszúrta, nem lett olyan rossz, és örülök, hogy elolvastam, mert kellett találkoznom ilyennel is, de még egyszer nem tenném meg, az tuti.