Swift

A Rozsban a fogó, vagyis az új zabhegyező



Úgy gondolom, hogy Salinger örökérvényű könyvéről elég nehéz értékelést vagy akár kritikát írni. Sokan megpróbálják, és sokan nagyon rosszul is teszik, mert cikiznek ezt meg azt a könyvben, anélkül, hogy annak a valódi mondanivalója mögé látnánk. Ezt próbálom én most áthidalni kicsit.



A Zabhegyezővel középiskolában találkoztam, és akkor, 17 évesen elhatároztam, hogy én ezt el fogom olvasni, és végül most, hogy 21 vagyok, és a könyv már egy új fordításban is létezik, eljutottam odáig, hogy kivehessem a részem Holden Caulfield történetéből és történetének mondanivalójából.

Nem bírta ha lehülyézik. Azt a hülyék sose bírják.

Úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy na igen, itt van egy újabb lázadós könyv, ami megmondja a tutit, de olyan tök lazán, és hogy én ezt mennyire fogom szeretni. De nem így lett. Igaz, volt, hogy szerettem is a könyvet. Az elején például, mikor Holden még a koleszban volt. Totál a saját kolis éveimet juttatta eszembe, teljesen hitelesen volt megírva az egész, és ezt nagyon díjaztam, bár a főszereplő már akkor is fura volt nekem kicsit. Félig-meddig tudtam vele azonosulni, néhol már nehezebb volt, de erről majd még később. Mikor otthagyta a Pency-t, akkor nem nagyon értettem. Jó, persze, mindünkkel volt már olyan, hogy megelégeltük az adott helyet, az adott embereket, és menekültünk volna. Az volt inkább a fura, hogy a 17 éves Holden ezt szinte gondolkodás nélkül meg is tette. És akármennyire is gyávának tartotta önmagát, mégis 17 évesen volt elég bátorsága ahhoz, hogy csak úgy otthagyja az iskolát, és New Yorkba menjen, a szülei tudta nélkül. Az ezután játszódó részekről igen vegyes érzéseim vannak. Az elejét nem bírtam, nekem sokszor sok volt Holdenből, abból, hogy minden nőnél bepróbálkozik, és a maga stílusában löki a dumát, hogy bekurvázik, de közben mégsem bírja megtenni, amit meg kell. A hülye kérdései sem tetszettek, amikkel másokat idegesített, és sokszor nem értettem, hogy éppen miért mondja azt, amit. De jelen esetben épp ez a jó, épp ezért lesz ez a könyv ilyen, amilyen. Senki nem értheti meg Holdent teljesen, szerintem még az sem, aki amúgy azt állítja, hogy igen, és ez egy nagyon nagy varázsa az egésznek, mert nekem kifejezetten szándékomban állt azonosulni vele, legalább egy kicsit, de ez teljesen sosem ment. A sztorihoz visszakanyarodva, amikor randizott a Sally-vel, na azokat a részeket nagyon utáltam még. Egyrészt a csaj is idegesített, másrészt pedig kezdtem besokallni és én is úgy érezni, hogy ennek a srácnak soha semmi nem lesz elég jó.

(A) legjobb az volt abban a múzeumban, hogy mindig minden ugyanott van. Hogy nem mozdul senki. Hogy százezredszerre is azt láthattad, hogy az eszkimó épp most fogott ki két halat, a madarak javában húznak dél felé, a szép agancsú, szép karcsú lábú szarvasok még mindig isznak a tócsából, és az a csupasz mellű indiánnő ugyanazt a takarót szövi még mindig. Nincs változás. Csakis te leszel más.

Ennek ellenére mégis zseniális volt, ahogyan Holden kószált a városban. A közöny és az utálat, amit a társadalom egyes rétegei felé táplált, nagyon tetszettek, ezek tették igazán élettelivé a karaktert. Szerintem ha kategorizálni kéne, akkor ő tökéletesen megfelelne korunk fiatal hipsztereinek. Persze szó sincs arról, hogy Holden ezt divatból csinálná, -mint manapság az említett csoport nagyrésze - vagy mert mindenkit hű de mennyire utál már. Mert nem. Ő ezt nem szándékosan teszi, sokszor ő maga sem érti, hogy mi is történik vele pontosan, és ez szívbemarkoló tud lenni külső szemmel. Ugyanolyan, mint mi. Neki is szüksége van a szeretetre, a törődésre, ezt bizonyítja az is, mikor el akar menni, és a múzeumnál találkozik a húgával, aztán pedig meggondolja magát, és félredobja félelmét. Otthon marad. Ez pedig igazán megnyugtató volt. Látni, hogy végül elindul a jó irányba, noha ezt Salinger nem írja le konkrétan, mégis a vége erre enged következtetni.

Holden egy bonyolult srác, aki utálja a sznobokat és az elitistákat, aki szereti megmondani a magáét, akkor is, ha a másik elbánik vele, aki sokszor kívülről szemléli a társadalmat és kritikusan néz mindenkit. És ilyenkor volt a legkönnyebb azonosulnom vele. Mikor megláttam saját magam Holdenben, és magamban hümmöghettem, hogy hát igen haver. Egyetértünk. Sokszor viszont nem lehetett azonosulni vele, de ezt nem éreztem akkora problémának, hiszen elég sok mindenen ment keresztül. Elvesztette az öccsét, ami hatalmas trauma volt a számára, ez pedig látszik a jellemén is. Imádtam egyébként még, hogy olyan gondolatai voltak, amiknél csak lestem. Annyira éretten és komolyan fogalmazott meg dolgokat, hogy az embernek muszáj volt elgondolkoznia és magába néznie kicsit. Nagyon szerettem, hogy szól is valamiről, még akkor is, mikor csak szimplán gondolkozik, sőt, akkor még inkább. Teljesen azokkal a problémákkal foglalkozott és küszködött, amikkel napjaink 17 évesei nap mint nap találkoznak, és nagyon király, hogy egy könyvnek még hatvanpár év elteltével is ennyire van aktualitása.

Pedig legszívesebben öngyilkos lettem volna. Az ablakon kiugrani, az lett volna jó. Csak az tartott vissza, hogy nem lehettem biztos benne, lesz-e odalenn, aki rögtön betakar. Azt rühelltem volna, hogy lássa a sok hülye kíváncsi, ahogy vérbe fagyva fekszem.

Ami még borzalmasan idegesített, azok az érdemtelen kitérők voltak, mikor elkalandozott a mesélés során és valami régi, lényegtelen dologról kezdett rizsázni. Ez a könyv része, ez Holden része, így muszáj volt hozzászoknom.

A kedvenc részeim ott kezdődtek, mikor felment Phoebe-hez és elkezdte neki mondani a rigmust, amit hallott, a húga pedig kijavította. Aztán pedig azt mondta, hogy ő szeretne lenni az, akiről a vers szól. Ő lesz majd a rozsban a fogó, és szerintem itt kezdődik el a könyv lényegi mondanivalója, itt kezdtem el ténylegesen megérteni Holdent. Azután Antoliniéknál ez folytatódott. Sajnáltam, hogy nem volt több jelenet ott, mert nagyon élveztem, főleg mikor a tanár próbálta észhez téríteni a fiút. Nagyon beletalált a dolgokba és igazán értékeltem a mondanivalóját.

„Az éretlen ember arról ismerszik meg, hogy hősi halált halna az ügyéért, az érett meg arról, hogy egyszerűen csak élni akar érte.”

És az utána következő részeket is nagyon szerettem. Amikor levelet küldött a Phoebe-nek meg minden, és találkoztak a múzeumnál. A kislány karaktere volt a legerősebb szerintem a sztoriban, és nagyon sokat jelentett ez Holdennek. Ha nincs a húga, teljesen elveszett volna.

Az új fordításról nem kívánok sokat szólni. A régit nem olvastam, ez viszont tetszett, könnyű volt olvasni, és bár voltak szavak, amikkel nem értettem egyet, például a randi helyett használt drót, mert ilyet ki mond már, de Holden szava járását, a meg mindent, azt nagyon szerettem, és megmosolyogtatott. Összességében tetszett, és leendő magyartanárként szívesen olvastatom majd a diákokkal a könyvet, bár nem értek teljesen egyet azzal, hogy ezt 17 évesek kezébe kell adni, mert csak töredékük fogja megérteni, hogy miről is akar ez szólni valójában, a többiek meg majd jól megutálják. 21 éves fejjel sem volt olyan könnyű, és gyakran nyomasztónak éreztem már a saját életemet is tőle, ennek ellenére nagyon jó üzenete volt, ami sok fiatalnak válhat hasznára.

10/6

Sajnálnék kevesebbet adni rá, de többet nem is tudok, mert volt egy része, ami nagyon szenvedősen ment, és néha idegesített is. Ajánlani pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is szeretne elgondolkodni önmagáról, a céljairól, és arról, hogy mennyire szívás felnőni. A végére pedig hát jöjjön a legjobb mondat a könyv végéről, ami nekem nagyon tetszik.


Ne beszélj soha senkinek semmiről. Mert attól fogva mindenki hiányozni fog.

Ez is érdekelhet...

0 megjegyzés

Flickr Images