"Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.

Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…

Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi Lányra” terelődik.

Az Ahol a folyami rákok énekelnek egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza."

Minden bizonnyal szemben úszom az árral, de nekem nem tetszett ez a regény. Már régóta el szerettem volna olvasni, hiszen mikor debütált, hatalmas visszhangja volt és egyben mindet elsöprő sikere. A molyon is egyébként viszonylag magas értékelése (92%) van. A könyvtárban épp benn volt a könyv, így gondoltam elérkezett az alkalom hogy elolvassam. 

A könyv két részre oszlik. Az első rész Kyra gyermekkorát és felnőtté válását mutatja be. 

Kya hánytatott gyermekkora, szenvedése, csalódása engem is megérintett. Egy gyerek még tudatlan, naiv szemén keresztül még nehezebben emészthető az a rengeteg csalódás, amit ő rövid időn belül megtapasztalt. Mikor Tate megjelent, oldódott a feszült, magányos közeg. Mégis a regény minden oldalát átitatta a reményvesztettség. Tate egy szimpatikus karakter, az olvasás hatalmát adja át Kyának, ami a jövőbeni boldogulásának kulcsa is lesz egyben. Reménysugár volt ebben a mindent elnyelő mocsárban. 

Mégsem a melankolikus hangulata volt az, ami miatt engem nem ért el, hanem az a terjedelmes leírás a mocsárról, növényekről, madarakról. Tudom, ennek a könyvnek pont ez lenne a fűszere, hiszen az írónő Biológia szakos volt az egyetemen, majd BSC fokozatot tett le Zoológiából, és PHd fokozatot Etológiából. Így ezáltal is átadva a természet iránti szeretetét és tiszteletét. Elismerem a munkásságát, a hatalmas szakmai tudását amihez nem fér kétség, de nem én vagyok ennek a célközönsége. Emiatt nem sikerült közös útra térnünk, bármennyire is szerettem volna. 

Sajnos be kell vallanom, többször előfordult, hogy oldalakat lapoztam át, mert nem bírtam elviselni a számomra egy idő után végtelenül unalmas tájleírást. 

A második rész már valamivel közelebb állt hozzám. Ennek oka, hogy lendületesebb, párbeszéd dúsabb volt, jól esett a lelkemnek a váltás. Itt a központi cselekmény maga a tárgyalás, ahol Kya sorsáról és egyben életéről hoznak döntést a város lakói. Vajon el tudnak vonatkoztatni attól, hogy a társadalom kivetette a lányt és megbélyegezte csak az életmódja miatt? A bizonyítékok felsorakoztatása eleinte izgalmas volt, de aztán rádöbbentem, sok új információt nem tudtam meg. A tárgyalás és egyben a lezárása nem hozott katartikus élményt, bár ennek az is az oka, hogy nem élveztem az olvasását, nem szerettem meg a legtöbb szereplőt. 

Mindent egybevetve azt gondolom ettől sokkal jobb könyvek is vannak amik legalább ekkora-ha nem nagyobb sikereket érdemelnének meg. Sajnálom hogy csalódtam, nem erre számítottam az elért sikerei miatt. De persze pont ez az olvasás szépsége: ami nekem nem tetszik, másnak pont az ellenkezőjét váltja ki.