„Az ​első szerelmem tragikusan végződött. A második a testvérével kezdődött.”

„Nem kellett volna azon a tetőn lennem Valentin-napon. Kellan Marchettinek, az iskola ügyeletes csodabogarának sem. Akkor találkoztunk, amikor mindketten véget akartunk vetni az életünknek. Tragédiáink szakadt szálai összefonódtak, és egy valószínűtlen kötelékké sodródtak egybe. Úgy döntöttünk, nem ugrunk, és megegyeztünk, hogy amíg be nem fejezzük az iskolát, minden Valentin-napon találkozunk. Mindig ugyanakkor. A tetőn.

Két nyugtalan lélek. Három évig tartottuk magunkat az ígéretünkhöz. A negyediken Kellan döntött, véget vet az életének, a következményeit pedig nekem kellett viselnem. Amikor azt hittem, a mi történetünk véget ért, elkezdődött egy másik.

Azt mondják, minden szerelmi történet ugyanolyan, csak más az íze. Az enyém méreggel és szégyennel teli volt, és skarlátvörös sebhelyek tarkították.

A nevem Charlotte Richards, de hívnak Méregnek is.”

Ez a könyv sokkal több, mint amit az ember elsőre gondolna róla: mély tartalom a gyászról, önelfogadásról, a lelkiismerettel való harcról, és az öngyilkossághoz vezető útról.

Charlie elvesztette a szüleit egy tűz által, amit ő okozott. Testvére, Leah mentette meg, aki ezáltal súlyos égési sérüléseket szenvedett, többek között az arca is megsérült. Nem elég, hogy Charlie-nak a szülei halálát okozó tűz miatt lelkiismereti válsággal kell megküzdenie, még testvére is minden egyes nap emlékezteti őt arra, mi mindent vesztett el általa. Ezek a nehezen megélt mindennapok vezették a lányt ahhoz a döntéshez, hogy felmenjen az iskola tetejére, és öngyilkosságot kövessen el. Csakhogy ezen az estén nem csak Ő, hanem Kaleb is erre az elhatározásra jutott, így találkoztak először. Az este végén alkut kötöttek: minden évben ugyanekkor ismét találkoznak. A cél közös: megpróbálják tovább élni az életüket, kikeveredni a depresszióból, és nem az öngyilkosságba menekülni. Viszont Kaleb megszegte az egyezséget: nem bírta tovább, és véget vetett az életének...

Maga a könyv Charlie és Kaleb testvérének, Tate-nek az útját követi. Nagyon nehéz azoknak, akiket egy olyan ember hagy hátra, aki önszántából vet véget az életének. Annyi önmarcangoló és megválaszolatlan kérdés marad utána... Charlie évek múltán sem tudott továbblépni, és egy véletlen találkozást követően botlik Tate-be, aki tudomása szerint tönkretette Kaleb életét. A lány végtelenül dühös rá, viszont fokozatosan rádöbben, az éremnek két oldala van, és mégsem haragudhat a férfira. Elhatározza a találkozásaik alkalmával, hogy ha már Kalebet nem tudta megmenteni, a testvérét meg fogja.

Sokkal nehezebb olvasmány volt, mint amire számítottam. Nagyon jól ábrázolta a veszteséggel kapcsolatos lelki folyamatokat, illetve azt is, milyen rombolóan hatott ez mindannyiukra. Kaleb öröksége, a Kedves Méreg kézirata viszont szép lassan gyógyulást kínál mindannyiuknak, amire hatalmas szükségük van. Feloldozást nyújt, hiszen ezt a döntést Kaleb hozta meg, aki már évek óta szenvedett, és a döntése egy hosszú folyamat eredménye.

Ritkán sírok egy könyv olvasása közben, de jelen esetben nagyon sok könnyet hullajtottam. Annyira megrázott a lelki vívódásuk, és a saját magam tehetetlensége. Szerettem volna segíteni rajtuk, de ezt az utat a szereplőknek kellett egyedül végig járnia, és a győzelem egyikük esetében sem volt borítékolható.

A másik szál, ami ugyanolyak kegyetlen volt, az maga Charlie testvére, Leah hozzáállása. Végtelenül ellenséges volt mindenkivel, amit a saját önértékelési zavara okozott. Persze értettem az okait, de azzal, ahogyan testvérét hibáztatta minden egyes veszteségükért, nem volt korrekt. Ahogyan az a bánásmód sem, amivel Charlie-hoz viszonyult. Volt egy hatalmas nagy mélypont, amikor Leah még kegyetlenül belerúgott a testvérébe, és olyan dolgokat mondott, amit bármilyen fájdalom is ér minket, nem mondunk ki:

Leah-nak szüksége volt arra, hogy valaki felnyissa a szemét, amit Tate önhatalmúlag meg is tett. Tudta, neki már nincs esélye helyrehozni a kapcsolatát öccsével, és nem akarta végignézni, ahogyan Charlotte lassan önmaga árnyékává válva ugyanarra az útra lép, mint Kaleb.

Az egész könyv egyszerre volt romantikus és tragikus. A szép pillanatok úgy illantak el, mintha percekkel korábban ott sem lettek volna, mégis a leglehetetlenebb pillanatban a fájdalomból erőt merítve tudtak boldogok lenni. Mintha egy kötélen lavíroztak volna, amiről bármelyik pillanatban lezuhanhatnak. Rám nagyon mély benyomást tett ez a történet, és úgy érzem, még sokáig magammal fogom cipelni. Valóban hitelesnek éreztem a gyász megélését, feldolgozását, és azt az önmarcangolást, amit az önhibáztatás okozott. Bennem is hasonlóképp csapódott volna le ez a történet, talán ezért is tudtam ennyire együtt érezni velük.

Egy olyan tini, aki ilyen kegyetlen családi háttérrel rendelkezik, és nincs segítő kéz, aki érte nyúlna, nehezen tudja egyedül sikeresen megvívni ezt a harcot. A depresszió nagyon alattomos, és súlyos betegség. Szerencsére Charlotte győztesként került ki ebből a helyzetből, de ez könnyen lehetett volna másként is.

Szerintem sok fontos témát érintett a könyv. Szó volt plagizálásról, iskolai bántalmazásról, orvos-beteg kapcsolatról, etikai kérdésekről. Nagyon szerettem ezt a történetet, mert bár temérdek sebet okozott, mégis egyben gyógyította a lelkem.

Nagyon örülök, hogy elolvastam, és bátran ajánlom mindenkinek!

a Rafflecopter giveaway