Előre le kell szögeznem, hogy a Percy Jackson és az olimposziak az egyik kedvenc könyvsorozatom, és mikor Rick bácsi folytatta Az olimposz hőseivel Percy és a többiek történetét, abszolút nem okozott csalódást. Totálisan megvett kilóra, és ha nagyon nagyon rosszindulatú lennék, akkor sem adhatnék tíznél kevesebb pontot erre a könyvre, úgyhogy aki mocskolódást jött volna olvasni, az fordulhat is vissza. Bocsi.

Nem hinném, hogy bárkinek be kéne mutatnom, miről is szól Riordan világa, és hogy ki is az a Percy Jackson. (Ha mégis kéne, akkor a címre raktam egy linket, ami a moly.hu-ra vezet, ott olvasható a könyv rövid összefoglalója.)

Az elveszett hős után a Neptunusz fia következett Az olimposz hősei sorozatban, és végre megkaptam azt, ami az első könyvben nagyon hiányzott: Percyt. Sosem gondoltam volna, hogy hiányolni fogom, de igen, nagyon jól esett végre újra találkozni vele és az ő részeit olvastam a legszívesebben. Az új szereplők az elején nem voltak túl szimpatikusak, Hazelnek nem nagyon sikerült a szívembe lopnia magát, és az elején kifejezetten unalmasnak tartottam a visszaemlékezős részeit, így örültem, mikor már nem jött több, utána sokkal jobb volt maga a karakter is. Frank pedig nagyon jó példa volt a felemelkedésre, és arra, hogy bárkiből lehet hős. A végére azért megkedveltem a srácot, bár lényegesen ront a helyzeten, hogy Árész, vagyis Mars fiáról van szó.

Az élet csak azért értékes, mert véget ér, kölyök.

És ha már az Árész/Mars szitunál tartunk, akkor elérkeztünk a következő ponthoz is, melyről muszáj beszélni. Az alapkoncepció, hogy Héra/Júnó egyesíteni akarja a két tábort, nagyon király, és Riordan izgalmasan is oldotta meg. A Félvér Tábor után nagyon érdekes volt látni, hogy a Jupiter Tábor hogy működik, hogy mindennek megvan a római megfelelője. Habár én jobban szeretem a görögöket (megszállottan a kedvencem a görög mitológia) még mindig, és az isteneket is a görög nevükön fogom szeretni vagy éppen utálni, teljesen át tudtam érezni, amit Percy is érzett a könyv végén, mikor a csata után végignézett a táboron. Az elején oly idegen területet a végére már én is magaménak tudtam érezni, és valóban úgy éreztem, igen srácok, hazaértünk. (Bár már szeretnék tényleg hazatérni, a Félvér Táborba, úgyhogy remélem a következő részben meg is kapom, amit akarok. :) )

Úgy érzem, hogy kezd kiteljesedni a kép, és már nagyon kíváncsi vagyok a prófécia beteljesedésére, és arra, hogy mi lesz a következő küldetése a heteknek. Várom már, hogy Annabeth és Percy újra együtt sziporkázhassanak, hiszen ők azért sokkal izgalmasabb páros, mint Hazel és Frank, és azt is nagyon várom, hogy Leo újra mosolyt csalhasson az arcomra, őt kedvelem a legjobban az újak közül, és ez vicces, mert nem gondoltam volna, hogy pont Héphaisztosz (vagy akkor már a rómaiak kedvéért Vulcanus ) fia lesz az egyik kedvencem.  És az egyesülő táborok is nagyon várósak, reméltem, hogy kapok majd legalább egy jelenetet még abból, ahogyan a görögök és a rómaiak találkoznak, de ez sajnos a következő könyvre maradt.

Az egyedüli rossz dolog ezzel a sorozattal kapcsolatban, hogy nagyon lassan halad a fordítás, és sokat kell várnunk rá, de totálisan megéri, mert minőségi szöveget olvashatunk, tényleg minden elismerésem a fordítóknak.

Még érdemel pár szót a könyv felépítése is. Aki olvasott már Riordant, az tudja, mire gondolok. Az összes Percy Jackson könyv ezt a tematikát követte, és szerintem ez nem is gond, hiszen nem véletlen ez a hatalmas siker. Nagyon izgalmassá tudja tenni a történetet és a folyamatosan kibontakozó részletek tényleg lekötik az olvasót, legyen az kicsi vagy akár nagy. (Hiszen a könyveket még mindig a gyermekrészlegen árulják.)

10/10 természetesen. :D

Egy már biztos: ősszel az elsők között leszek, akik rögvest megveszik a folytatást, mihelyst lehet. 

Úgy gondolom, hogy Salinger örökérvényű könyvéről elég nehéz értékelést vagy akár kritikát írni. Sokan megpróbálják, és sokan nagyon rosszul is teszik, mert cikiznek ezt meg azt a könyvben, anélkül, hogy annak a valódi mondanivalója mögé látnánk. Ezt próbálom én most áthidalni kicsit.

A Zabhegyezővel középiskolában találkoztam, és akkor, 17 évesen elhatároztam, hogy én ezt el fogom olvasni, és végül most, hogy 21 vagyok, és a könyv már egy új fordításban is létezik, eljutottam odáig, hogy kivehessem a részem Holden Caulfield történetéből és történetének mondanivalójából.

Úgy kezdtem neki a könyvnek, hogy na igen, itt van egy újabb lázadós könyv, ami megmondja a tutit, de olyan tök lazán, és hogy én ezt mennyire fogom szeretni. De nem így lett. Igaz, volt, hogy szerettem is a könyvet. Az elején például, mikor Holden még a koleszban volt. Totál a saját kolis éveimet juttatta eszembe, teljesen hitelesen volt megírva az egész, és ezt nagyon díjaztam, bár a főszereplő már akkor is fura volt nekem kicsit. Félig-meddig tudtam vele azonosulni, néhol már nehezebb volt, de erről majd még később. Mikor otthagyta a Pency-t, akkor nem nagyon értettem. Jó, persze, mindünkkel volt már olyan, hogy megelégeltük az adott helyet, az adott embereket, és menekültünk volna. Az volt inkább a fura, hogy a 17 éves Holden ezt szinte gondolkodás nélkül meg is tette. És akármennyire is gyávának tartotta önmagát, mégis 17 évesen volt elég bátorsága ahhoz, hogy csak úgy otthagyja az iskolát, és New Yorkba menjen, a szülei tudta nélkül. Az ezután játszódó részekről igen vegyes érzéseim vannak. Az elejét nem bírtam, nekem sokszor sok volt Holdenből, abból, hogy minden nőnél bepróbálkozik, és a maga stílusában löki a dumát, hogy bekurvázik, de közben mégsem bírja megtenni, amit meg kell. A hülye kérdései sem tetszettek, amikkel másokat idegesített, és sokszor nem értettem, hogy éppen miért mondja azt, amit. De jelen esetben épp ez a jó, épp ezért lesz ez a könyv ilyen, amilyen. Senki nem értheti meg Holdent teljesen, szerintem még az sem, aki amúgy azt állítja, hogy igen, és ez egy nagyon nagy varázsa az egésznek, mert nekem kifejezetten szándékomban állt azonosulni vele, legalább egy kicsit, de ez teljesen sosem ment. A sztorihoz visszakanyarodva, amikor randizott a Sally-vel, na azokat a részeket nagyon utáltam még. Egyrészt a csaj is idegesített, másrészt pedig kezdtem besokallni és én is úgy érezni, hogy ennek a srácnak soha semmi nem lesz elég jó.

Ennek ellenére mégis zseniális volt, ahogyan Holden kószált a városban. A közöny és az utálat, amit a társadalom egyes rétegei felé táplált, nagyon tetszettek, ezek tették igazán élettelivé a karaktert. Szerintem ha kategorizálni kéne, akkor ő tökéletesen megfelelne korunk fiatal hipsztereinek. Persze szó sincs arról, hogy Holden ezt divatból csinálná, -mint manapság az említett csoport nagyrésze - vagy mert mindenkit hű de mennyire utál már. Mert nem. Ő ezt nem szándékosan teszi, sokszor ő maga sem érti, hogy mi is történik vele pontosan, és ez szívbemarkoló tud lenni külső szemmel. Ugyanolyan, mint mi. Neki is szüksége van a szeretetre, a törődésre, ezt bizonyítja az is, mikor el akar menni, és a múzeumnál találkozik a húgával, aztán pedig meggondolja magát, és félredobja félelmét. Otthon marad. Ez pedig igazán megnyugtató volt. Látni, hogy végül elindul a jó irányba, noha ezt Salinger nem írja le konkrétan, mégis a vége erre enged következtetni.

Holden egy bonyolult srác, aki utálja a sznobokat és az elitistákat, aki szereti megmondani a magáét, akkor is, ha a másik elbánik vele, aki sokszor kívülről szemléli a társadalmat és kritikusan néz mindenkit. És ilyenkor volt a legkönnyebb azonosulnom vele. Mikor megláttam saját magam Holdenben, és magamban hümmöghettem, hogy hát igen haver. Egyetértünk. Sokszor viszont nem lehetett azonosulni vele, de ezt nem éreztem akkora problémának, hiszen elég sok mindenen ment keresztül. Elvesztette az öccsét, ami hatalmas trauma volt a számára, ez pedig látszik a jellemén is. Imádtam egyébként még, hogy olyan gondolatai voltak, amiknél csak lestem. Annyira éretten és komolyan fogalmazott meg dolgokat, hogy az embernek muszáj volt elgondolkoznia és magába néznie kicsit. Nagyon szerettem, hogy szól is valamiről, még akkor is, mikor csak szimplán gondolkozik, sőt, akkor még inkább. Teljesen azokkal a problémákkal foglalkozott és küszködött, amikkel napjaink 17 évesei nap mint nap találkoznak, és nagyon király, hogy egy könyvnek még hatvanpár év elteltével is ennyire van aktualitása.

Ami még borzalmasan idegesített, azok az érdemtelen kitérők voltak, mikor elkalandozott a mesélés során és valami régi, lényegtelen dologról kezdett rizsázni. Ez a könyv része, ez Holden része, így muszáj volt hozzászoknom.

A kedvenc részeim ott kezdődtek, mikor felment Phoebe-hez és elkezdte neki mondani a rigmust, amit hallott, a húga pedig kijavította. Aztán pedig azt mondta, hogy ő szeretne lenni az, akiről a vers szól. Ő lesz majd a rozsban a fogó, és szerintem itt kezdődik el a könyv lényegi mondanivalója, itt kezdtem el ténylegesen megérteni Holdent. Azután Antoliniéknál ez folytatódott. Sajnáltam, hogy nem volt több jelenet ott, mert nagyon élveztem, főleg mikor a tanár próbálta észhez téríteni a fiút. Nagyon beletalált a dolgokba és igazán értékeltem a mondanivalóját.

És az utána következő részeket is nagyon szerettem. Amikor levelet küldött a Phoebe-nek meg minden, és találkoztak a múzeumnál. A kislány karaktere volt a legerősebb szerintem a sztoriban, és nagyon sokat jelentett ez Holdennek. Ha nincs a húga, teljesen elveszett volna.

Az új fordításról nem kívánok sokat szólni. A régit nem olvastam, ez viszont tetszett, könnyű volt olvasni, és bár voltak szavak, amikkel nem értettem egyet, például a randi helyett használt drót, mert ilyet ki mond már, de Holden szava járását, a meg mindent, azt nagyon szerettem, és megmosolyogtatott. Összességében tetszett, és leendő magyartanárként szívesen olvastatom majd a diákokkal a könyvet, bár nem értek teljesen egyet azzal, hogy ezt 17 évesek kezébe kell adni, mert csak töredékük fogja megérteni, hogy miről is akar ez szólni valójában, a többiek meg majd jól megutálják. 21 éves fejjel sem volt olyan könnyű, és gyakran nyomasztónak éreztem már a saját életemet is tőle, ennek ellenére nagyon jó üzenete volt, ami sok fiatalnak válhat hasznára.

10/6

Sajnálnék kevesebbet adni rá, de többet nem is tudok, mert volt egy része, ami nagyon szenvedősen ment, és néha idegesített is. Ajánlani pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is szeretne elgondolkodni önmagáról, a céljairól, és arról, hogy mennyire szívás felnőni. A végére pedig hát jöjjön a legjobb mondat a könyv végéről, ami nekem nagyon tetszik.