Milyen könyvet olvassak?: George R.R. Martin

Gyermekkor

Szülei Raymond C. Martin (Smokey) és Margaret Brady Martin, két fiatalabb lánytestvére van. Az idősebbik, Darleen két évvel fiatalabb nála, Janet és közte hét év van. Négy évig szüleivel a nagyanyja házában laktak, akkoriban sokat játszott az udvaron, akkoriban a TV-ben rengeteg cowboy volt, ennek hatására kitalált egy saját karakter, Lotsa Guns-t, s ezen a névven játszott cowboyosdit a barátaival.

Négy éves volt, mikor szülei vásároltak egy saját lakást, egészen 18 éves koráig lakott ott. Fitalabb korában néhány teknőse is volt, akik az első fantasy regényét is inspirálták. A Mary Jane Donohoe School-ba járt, ami öt háztömnyire volt lakásuktól - vagyis mindennap sokat kellet gyalogolnia. Bayonne-ban télen mindig hatalmas hó volt, így elengedhetetlen volt, hogy hógólyozzanak és fetrengjenek a hóban.

A Mary Jane Donohoe-ban 1962-ben végzett, ekkor szüleitől ajándékba kapott egy tévét. Egy katolikus iskolában folytatta tanulmányait, a Marist High School-ban, ami nagyon messze volt otthonától, így minden nap sokat kellet buszoznia, az iskolába nem jártak lányok, ami azt jelentette, hogy a következő négy évben a hugain kivűl alig találkozott lányokkal. Itt latint és franciát tanult, de sohasem ment neki egyik nyelv sem, ekkor szabadidejében rengetegett sakkozot, olvasott képregényeket és írt. Utolsó itt töltött évében még a sakkcsapatba is beválogatták, sőt ő írta és szerkesztette az iskolaújságot. 1966-ban végezte el tanulmányait. Számos helyi iskolába felvették, de ő a northwestern-i egyetemet választotta.

Fiatalkor

1971 és 1975 között havi 150 dollárért bérelt egy lakásban, néhány barátjával közösen. Az egyetem után két éven át önkéntesként dolgozott, 1973-ban ismerte meg Lisa Tuttle-t, aki akkoriban Syracruse-ban tanult, a megismerkedésüket követtő fél évben egyre közelebbi kapcsolat alakult ki köztük, míg egymásba nem szerettek. Sajnos messze kerültek egymástól, 1974-ben Lisa beleszeretett valaki másba így a kapcsolatuknak vége szakadt, de barátságuk megmaradt és elmélyült.

Akkoriban E. John-nal és Dolly-val lakott, akikkel közösen egyre több kidobott macskát fogadtak be, eleinte csak egyet, aztán hirtelen öt lett. Többségük lakótársaihoz érezte magát közel, azonban egy fekete hosszúszőrű, Dax George-hoz ragaszkodott leginkább.

Philcon-ban ismerte meg Glae Burnick-et, akibe hamar belszereretett. Közösen Chicago-ba költöztek, ekkoriban írta első regényét, a Dying of the Light-ot. Egy kicsit több, mint egy év együttélés után 1975 novemberében összeházasodtak, szintén ez évben vált munkanélkülivé, sokáig rövid "firkálmányai" aladásából jutott pénzhez, ez azonban nem jelentett sok pénz, főképp, hogy felesége folytatni akarta tanulmányait, így munka után kezdett el nézni. Dubuque-ban kapott munkát egy női katolikus iskolában tanított. A következő évben vásárolták meg első lakásukat a 2266 Jackson címen található iowai házat, $15,500-ért.

Gale 1979-ben szerezte diplomáját, akkora már ő is készen állt arra, hogy teljes erejéből az írásra koncentráljon. Gale utálta az ottani időjárást, így úgy döntöttek, hogy New Mexico-ba költöznek, de a költözés folyamán megromlott kapcsolatuk, hamarosan epdig el is váltak. George Santa Fe-ba költözött.

1997-ben Kublakhan-ban ismerte meg Parris McBride-t, újra viszont csak a '80-as években látta, hamarosan össze is költöztek. Első közös "gyermekük" egy macsak volt, Mullogan. 2011. február 11-én vette feleségűl, amit augusztis 19-én megerősítettek egy nagyobb szertartással.

Karrier

Gyermekkora óta ír, így nem csoda, hogy 21 éves korában a Galaxy magazin megvette a The Hero nevű munkáját, melyet 1971 februárjában publikáltak. Munkáinak többsége fantasy vagy horror, de első művei gyakran science fictionok voltak.

Sajnos az 1983-as The Armageddon Rag sokáig visszavettette karrierjét, ugyanis nem talált hozzá olvasóközönséget, azonban ennek köszönhetően kezdett Hollywoodban dolgozni, első ottani munkáját a The Hitchhiker-ban kapta, mint író. Később az Alkonyzóna cimű sorozatnál is dolgozott. 1987-ben a Nightflyer és A szépség és a szörnyeteg foglalta le, utóbbi három éven át foglalkoztatta.

Ekkoribban visszatért a nyomtatott médiához is, segédkezett a Wold Cards elkészítésében, s más sikeres könyvekében is. Igazi sikerét azonban A Jég és Tűz dala művei hozták emg, a sorozat első részét 1996-ban adta ki, a sorozat részein ma is dolgozik, a könyvek alapján egy sorozat is készült, a Trónok Harca. Hamarosan egy új sorozaton fog munkálkotni.

Művek

Regény:

Dying of the Light (1977)
Windhaven (1981, társszerző: Lisa Tuttle)
Lázálom (eredeti cím: Fevre Dream) (1982)
The Armageddon Rag (1983)
A Jég és Tűz dala sorozat:
Trónok harca (eredeti cím: A Game of Thrones) (1996)
Királyok csatája (eredeti cím: A Clash of Kings) (1998)
Kardok vihara (eredeti cím: A Storm of Swords) (2000)
Varjak lakomája (eredeti cím: A Feast for Crows) (2005)
Sárkányok tánca (eredeti cím: A Dance with Dragons) (2011)
The Winds of Winter (tervezett)
A Dream of Spring (tervezett)
Hunter's Run (2007, a "Shadow Twin" című novella kibővített változata; társszerzők:Gardner Dozois és Daniel Abraham)

Kisregény:

Night of the Vampyres (1975)
The Skin Trade (1989)
The Hedge Knight (1998) - a A Jég és Tűz dala világában játszódó történet
The Sworn Sword (2003) - a The Hedge Knight folytatása
Shadow Twin (2005, társszerzők: Gardner Dozois és Daniel Abraham)

Gyerekkönyv:

The Ice Dragon (1980, első kiadás; 2006,illusztrált újrakiadás)

Gyűjtemény:

A Song for Lya (1976)
Songs of Stars and Shadows (1977)
Sandkings (1981)
Songs the Dead Men Sing (1983)
Nightflyers (1985)
Tuf Voyaging (1987, összefüggő történetek gyűjteménye)
Portraits of His Children (1987)
Quartet (2001)
GRRM: A RRetrospective (2003; 2006-ban és 2007-ben újra kiadták Dreamsongs címen, két kötetben)

Szerkesztő:

Wild Cards (több kötetnél íróként is közreműködött)

Beleolvasó: Trónok harca : A Tűz és Jég dala

(részlet)

PROLÓGUS

- El kellene indulnunk visszafelé - sürgette őket Gared. Az erdő kezdett sötétedni körülöttük. - A vadak halottak.

- Megrémítenek a holtak? - kérdezte tőle Ser Waymar Royce. A szája sarkában halvány mosoly bujkált.

Gared nem vette fel a kesztyűt. Öreg ember volt, túl az ötvenen, sok uracskát látott már jönni és menni.

- A holtak holtak - válaszolta. - Semmi dolgunk velük.

- Valóban holtak? - kérdezte Royce halkan. - Miféle bizonyítékunk van erre?

- Will látta őket - mondta Gared. - Ha ő azt mondja, hogy holtak, az elég bizonyíték nekem.

Will tudta, hogy előbb-utóbb őt is belerángatják a vitába. Jobban örült volna, ha ez minél később történik meg.

- Anyám azt mondta, a halott emberek nem dalolnak - szólt közbe.

- Az én szoptatós dajkám ugyanezt mondta, Will - válaszolta Royce. - Sohase higgy el semmit, amit egy női csecs közelében hallasz! Még a halottaktól is tanulhatunk egyet s mást. - A hangja túlságosan hangosan visszhangzott az alkonyi erdőben.

- Hosszú lovaglás áll még előttünk - figyelmeztette őket Gared. - Nyolc, talán kilenc nap is. Az éjszaka pedig közeleg.

Ser Waymar Royce minden érdeklődés nélkül bámulta az égboltot.

- Mindennap ez van, így alkonytájt. Nyugtalanít a sötétség, Gared?

Will jól látta a megfeszülő izmokat az idősebb férfi szája szegletében és az alig palástolt haragot a vastag fekete csuklya alól elővillanó szemekben. Gared fiúként és férfiként negyven évet töltött az Éjjeli Őrségben és nem volt hozzászokva, hogy gúnyolódjanak rajta. Most azonban ennél többről volt szó. A sértett büszkeség mögött Will valami mást is megérzett. Szinte tapintani tudta volna az ideges feszültséget, amely veszedelmesen közel esett a félelemhez.

Will osztozott ebben a nyugtalanságban. Már négy éve volt a Falon. Amikor először küldték azon is túl, a régi történetek újra betörtek a gondolataiba és a rettegéstől összeszorult a gyomra. Később nevetett ezen. Mostanra sok száz felderítő kóborlás állt mögötte, és a sötét, végtelen vadon - amit a déliek kísértetjárta erdőnek neveztek - nem tartogatott több rettenetet a számára.

Egészen ma estig. Ma este valami más volt. Olyan éle volt a sötétségnek, hogy minden szőrszál felállt a hátán. Kilenc napja lovagoltak már, először északnak, aztán északnyugatnak, majd újra északnak, egyre messzebb és messzebb a Faltól, szorosan egy vad rablóbanda nyomában. Mindennap rosszabb volt az azt megelőzőnél. A mai nap volt mind közül a legszörnyűbb. Hideg szél fújt északról és a fák úgy reszkettek, mintha élőlények volnának. Will egész nap úgy érezte, mintha valami figyelné őt, valami hideg, könyörtelen és ártó szándékú dolog. Gared is érezte. Will semmit sem szeretett volna jobban, mint lóhalálában visszavágtatni a Fal biztonságába, az ilyen érzéseket azonban az ember nem osztja meg a parancsnokával.

Különösen nem egy ilyen parancsnokkal.

Ser Waymar Royce a legifjabb volt egy ősi család túlságosan is nagyszámú leszármazottja között. Jóképű, tizennyolc éves ifjú, szürke szemekkel. Termete karcsú és kecses volt, akár a penge. Hatalmas fekete csataménjének nyergében az alacsonyabb lovakon ülő Will és Gared fölé tornyosult. Fekete bőrcsizmát, fekete gyapjúnadrágot és fekete vakondprém kesztyűt viselt, a fekete gyapjú és keményített bőr rétegei felett pedig finom kidolgozású, hajlékony páncéling csillogott. Ser Waymar még fél éve sem volt az Éjjeli Őrség Felesküdött Testvére, de senki sem vádolhatta azzal, hogy hivatására nem készült fel eléggé. Legalábbis ha a ruhatáráról volt szó.

Egész megjelenését köpönyege koronázta meg: vastag volt, fekete, és lágy, mint az éjszaka.

- Lefogadom, hogy maga ölte meg mindet - mondta egyszer Gared a kaszárnyában, borozgatás közben. - A mi hatalmas harcosunk egyenként tekerte ki a kesztyűnek való kis jószágok nyakát! - ilyenkor mindnyájan nevettek.

Nehéz engedelmeskedni egy olyasvalaki parancsainak, akit az ember kinevetett poharazgatás közben, tűnődött el Will, miközben a hidegtől reszketve gubbasztott lova hátán. Biztosan Gared is ugyanígy érez.

- Mormont azt mondta, kövessük a nyomaikat, mi pedig követtük - szólalt meg az idősebb férfi. - Már halottak. Nem lesz velük több gondunk. Kemény út áll még előttünk. Nem tetszik ez az idő. Ha havazni kezd, két hétbe is beletelhet, mire visszaérünk, és a hó a legkevesebb, amire számíthatunk. Láttál már jégvihart, uram?

Az ifjú uracska úgy tűnt, nem hallja őt. Az egyre mélyülő alkonyi sötétségbe meredt a maga félig unott, félig merengő módján. Will már elég időt töltött a lovaggal ahhoz, hogy megtanulja, a legjobb nem megzavarni, ha így néz.

- Mondd el újra, mit láttál, Will! Minden részlet érdekel, semmit se hagyj ki!

Mielőtt belépett volna az Éjjeli Őrséghez, Will vadász volt. Jobban mondva orvvadász. Mallister emberei rajtakapták egyszer a saját erdejükben, amint éppen az egyik szarvasukat nyúzta. Két dolog közül választhatott: vagy fekete ruhát ölt, vagy elveszíti az egyik kezét. Senki sem tudott olyan csendben mozogni az erdőben, mint Will, és nem tartott sokáig, mire a fekete testvérek felfedezték a tehetségét.

- A tábor két mérfölddel lejjebb van, azon a gerincen túl, egy patak mellett - kezdte Will. -Olyan közel lopóztam, amennyire csak mertem. Nyolcan vannak, férfiak és nők vegyesen. Gyereket nem láttam. Egy tetőt eszkábáltak a sziklához. A hó már eléggé betakarta, de így is sikerült kivennem. A tűz már nem égett, de a tűzhely még mindig világos volt, mint a nap. Senki sem mozdult. Sokáig figyeltem. Élő ember nem fekszik ilyen mozdulatlanul.

- Vért nem láttál?

- Hát... nem - ismerte el Will.

- És fegyvereket?

- Néhány kardot és íjat. Egyiküknek fejszéje is volt. Nehéz, kétélű, kegyetlen vasdarab. Mellette hevert a földön, éppen a keze ügyében.

- Megjegyezted a testek elhelyezkedését?

Will megvonta a vállát.

- Néhányan a sziklának támaszkodva ültek. Legtöbbjük a földön. Mintha összerogytak volna.

- Vagy aludnának - jegyezte meg Royce.

- Összeestek - kötötte az ebet a karóhoz Will. - Az egyik nő fent van egy vasfán, az ágak félig elrejtik. Őrszem - halványan elmosolyodott. - Ügyeltem rá, hogy ne vegyen észre. Amikor közelebb jutottam, észrevettem, hogy ő sem mozdul - akarata ellenére is megborzongott.

- Tán csak nem fázol? - érdeklődött Royce.

- Egy kicsit - morogta Will. - A szél miatt van, uram.

A lovag őszülő kísérőjéhez fordult. Fagyott levelek hullottak körülöttük és Royce paripája nyugtalanul mozgolódott.

- Mit gondolsz, Gared, mi ölhette meg ezeket az embereket? - kérdezte Ser Waymar könnyű társalgási modorban, hosszú fekete köpönyege redőit igazgatva.

- A hideg - felelte Gared szilárd meggyőződéssel. - Láttam embereket megfagyni az elmúlt télen, meg egyszer régen, amikor még félig gyerek voltam. Mindenki a negyven láb mély hóról beszél, meg arról, hogyan érkezik meg üvöltve a jeges szél északról, de az igazi ellenség a hideg. Willnél is csendesebben lopózik. Az ember először megborzong és a fogai vacogni kezdenek. Toporogni próbál és fűszeres borról, meg meleg tűzről álmodozik. Bizony éget. Semmi sem éget úgy, mint a hideg. De csak egy ideig. Mert nemsokára az ember belsejébe hatol, elkezdi elborítani, és rövidesen nem marad ereje, hogy küzdjön ellene. Könnyebb leülni, vagy lefeküdni aludni. Azt mondják, a vége felé nem érzünk fájdalmat. Az áldozat először elgyengül, elálmosodik, és minden halványulni kezd. Ezután pedig olyan, mintha tengernyi meleg tejbe merülnénk. Mondhatni békés.

- Micsoda fennköltség, Gared! - jegyezte meg Ser Waymar. - Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szónoki tehetség rejtezik benned.

- Én is éreztem már magamban a hideget, úrfi - Gared hátratolta a csuklyáját és Ser Waymar alaposan megszemlélhette a két csonkot ott, ahol egykor a fülei voltak. - Két fül, három lábujj és a bal kezem kisujja. Olcsón megúsztam. A fivéremet megfagyva találtuk az őrhelyén, mosollyal az arcán.

Ser Waymar megborzongott.

- Melegebben kellene öltöznöd, Gared.

Gared a ficsúrra meredt és a fülnyílása melletti hegek, ahonnét Aemon mester levágta a fülkagylókat, elvörösödtek a dühtől.

- Majd meglátjuk, te milyen melegen tudsz felöltözni, ha eljön a tél - a csuklyát újra a fejére húzta és csendben, mogorván a lova nyaka fölé görnyedt.

- Ha Gared azt mondja, a hideg volt az... - kezdte Will.

- Voltál őrségben ezen a héten, Will?

- Igen, uram. - Nem telt el úgy hét, hogy legalább egy tucat átkozott őrséget ne adott volna. Vajon hová akar ezzel kilyukadni?

- És milyennek találtad a Falat?

- Nyirkos volt - felelte Will és összeráncolta a homlokát. Most, hogy a fiatalúr rámutatott, már ö is tisztán látta a helyzetet. - Nem fagyhattak meg. Nem fagyhattak meg, ha a Fal csak nedves volt. Nem volt elég hideg.

Royce bólintott.

- Okos fiú. Volt néhány könnyebb fagy az elmúlt héten, és néha egy-egy hófúvás, de semmiképpen sem olyan vad hideg, ami végezhetett volna nyolc felnőtt emberrel. Bundákba és bőrökbe öltözött emberekkel, ne feledd, akiknek volt menedékük és tüzet tudtak gyújtani - a lovag szája öntelt mosolyra húzódott. - Vezess oda bennünket, Will! Meg akarom nézni magamnak ezeket a halottakat.

Most már nem volt mit tenni. A parancs elhangzott, őket pedig kötötte a becsület, hogy engedelmeskedjenek.

Will haladt elöl. Bozontos gebéje óvatosan araszolt előre az aljnövényzetben. Az előző éjjel esett egy kevés hó és a vékony réteg alatt kövek, gyökerek és mélyedések leselkedtek az óvatlan vándorra. Őt Ser Waymar Royce követte türelmetlenül fújtató óriási paripáján. A csatamén a lehető legrosszabb választás volt az erdei felderítéshez, de próbálta volna csak valaki megmagyarázni ezt az úrfinak. Gared zárta a sort. A vén harcos magában morgolódott, miközben utánuk lovagolt.

Az alkony egyre mélyült. A felhőtlen ég előbb mélybíborba váltott, mint egy régi sebhely, majd feketébe fordult. Kezdtek feljönni a csillagok. A félhold is felkelt. Will hálát adott a világosságért.

- Biztos vagyok benne, hogy ennél jobb ütemben is haladhatnánk - közölte Royce, amikor a hold teljesen felhágott az égre.

- De nem ezzel a lóval - válaszolta Will. A félelem szemtelenné tette. - Talán az úr szeretné átvenni a vezetést?

Ser Waymar Royce nem méltatta válaszra.

Valahol az erdőben felvonított egy farkas.

Will egy vénséges vén, göcsörtös vasfa alá irányította a lovát és leszállt a nyeregből.

- Miért állsz meg? - kérdezte Ser Waymar.

- Az lesz a legjobb, ha az út hátralévő részét gyalog tesszük meg, uram. Ott van a tábor, rögtön a gerinc mögött.

Royce megállt egy pillanatra és elgondolkodó tekintettel a távolba meredt. A fák között hideg szél süvített át. Nagy fekete köpenye megmozdult mögötte, mintha félig-meddig élne.

- Valami nincs rendjén itt - morogta Gared.

Az ifjú lovag lesújtó pillantást vetett rá.

- Valóban?

- Te nem érzed? - kérdezte tőle Gared. - Hallgasd a sötétséget!

Will érezte. Négy évet töltött az Éjjeli Őrségben, de még sohasem félt ennyire. Mi lehet ez?

- A szél. Susogó fák. Egy farkas. Melyik hang ijeszt meg ennyire, Gared? - Amikor Gared nem felelt, Royce kecsesen lecsusszant a nyeregből. Gondosan egy alacsony ághoz kötötte a csatalovat, jó távol a másik kettőtől és előhúzta a kardját a hüvelyéből. A markolatán gyémántok csillogtak, a holdfény pedig végigsimított a fényes acélpengén. Lenyűgöző fegyver volt, előkelő helyen kovácsolták és a külsejéből ítélve vadonatúj volt. Will kételkedett benne, hogy valaha is megsuhintották volna igazi harci hévvel.

- A fák nagyon sűrűek itt - figyelmeztette Will. - Azzal a karddal csak elakadsz, uram. Többre mész egy késsel.

- Ha tanácsra lesz szükségem, szólok - közölte a fiatal lovag. - Gared, te itt maradsz. Őrizd a lovakat!

Gared leszállt a lováról.

- Tűzre van szükségünk. Teszek róla.

- Mekkora egy bolond vagy te, vénember! Ha ellenség van az erdőben, tűzre van szükségünk legkevésbé.

- Van néhány ellenség, amit a tűz távol tart - válaszolta Gared. - Medvék, farkasok és... és egyéb dolgok...

Ser Waymar arca megkeményedett.

- Nem lesz tűz.

Gared arcát eltakarta a csuklya, de Will látta a szemeiben a dühös parazsat, amint a lovagra nézett. Egy pillanatig attól félt, az idősebb férfi kardot ránt. Gared fegyvere rövid, csúnya jószág volt, markolata elszíneződött ugyan az izzadságtól, éle pedig megkopott a sok használattól, de Will egy vaspetákot sem adott volna az úrfi életéért, ha Gared kihúzza a hüvelyéből.

A férfi végül lehajtotta a fejét.

- Nem lesz tűz - morogta a bajusza alatt.

Royce ezt úgy vette, hogy az öreg engedelmeskedik, és elfordult.

- Vezess tovább! - utasította Willt.

Will átküzdötte magát egy bozótoson, majd megindult az emelkedőn az alacsony gerinc felé, ahol egy fa alatt korábban alkalmas megfigyelőállásra bukkant. A talaj nyirkos és sáros volt a vékony hóréteg alatt. Csúszott, sziklákat és gyökereket rejtegetett, amelyekben könnyen felbukott az ember. Will hangtalanul mászott felfelé, maga mögött azonban hallotta a lovag páncéljának halk, fémes súrlódását, a levelek zizegését és az úrfi fojtott káromkodásait, ahogy a lehajló ágak beleakadtak a kardjába és belekapaszkodtak pompás éjfekete köpönyegébe.

A nagy fa, mint egy őrszem, a gerinc tetején volt, pontosan ott, ahol Will sejtette. Legalsó ágai alig egy lábnyira voltak a talajtól. Will hasra feküdt a hóban és a sárban és becsusszant alá. Lepillantott az alant elterülő üres tisztásra.

A szívverése is elállt egy pillanatra. Egy pillanatig lélegezni sem mert. A tisztás holdfényben fürdött. Ott volt a tűz hamuja, a hóval borított fedezék, a nagy szikla és a félig befagyott patakocska is. Minden éppen olyan volt, mint néhány órával azelőtt.

Eltűntek. Az összes holttest eltűnt.

- Az istenekre! - hallotta maga mögött. Kard suhintott egy ág felé, ahogy Ser Waymar Royce felhágott a gerincre. Megállt a fa mellett, hosszú kardja a kezében, köpenye repkedett mögötte a feltámadó szélben. Nemes kontúrja mindenki által jól láthatóan rajzolódott ki a csillagfényben.

- Feküdj le! - suttogta Will sürgetően. - Valami nincs rendjén.

Royce nem mozdult. Lenézett az üres tisztásra és nevetni kezdett.

- Úgy látszik, a halottaid tábort bontottak, Will.

Will nem jutott szóhoz. Kétségbeesetten keresgélt szavak után, de azok csak nem jöttek. Tekintete ide-oda pásztázta az elhagyott táborhelyet és megállapodott a fejszén. Egy hatalmas, kétélű csatabárd, amely még mindig ott hever érintetlenül, ahol utoljára látta. Egy ilyen értékes fegyver...

- Lábra, Will! - parancsolta Ser Waymar. - Nincs itt senki. Nem tűröm, hogy egy bokor alatt bujkálj.

Will vonakodva engedelmeskedett.

Ser Waymar nyílt rosszallással méregette.

- Nem fogok első felderítésemről kudarccal visszatérni a Fekete Várba. Meg fogjuk találni ezeket az embereket. - Körülnézett. - Fel a fára! Gyorsan! Keress tüzet a távolban!

Will szótlanul elfordult. Semmi értelme sem volt vitatkozni. A szél vágtatott, átfújt rajta. Odament egy fához, egy lombsátoros szürke-zöld őrszemhez és elkezdett felmászni rá. A kezei nemsokára ragacsosak voltak a fa nedveitől és szinte elveszett a tüskék között. A félelem úgy ülte meg a gyomrát, mint valami étel, amelyet nem képes megemészteni. Elsuttogott egy imát az erdők névtelen isteneihez és előhúzta tőrét a tokjából. A fogai közé vette, hogy mindkét keze szabadon maradjon a mászáshoz. A hideg vas íze a szájában biztonságérzetet nyújtott.

Odalent az uracska váratlanul felkiáltott.

- Ki van ott? - hallotta Will a bizonytalan hangot. Abbahagyta a mászást, fülelt és meresztette a szemét.

Az erdő válaszolt: a levelek zizegése, a patak jeges csobogása, egy hóbagoly távoli huhogása.

A Mások nem adtak hangot.

Will mozgást látott a szeme sarkából. Halovány formák siklottak a fák között. Elfordította a fejét és egy fehér árnyat pillantott meg a sötétben. Aztán eltűnt. Az ágak lágyan lengedeztek a szélben faujjaikkal karmolászva egymást. Will szája kinyílt, hogy figyelmeztesse társát, a szavak azonban mintha a torkába fagytak volna. Lehet, hogy tévedett. Talán csak egy madár volt az, a hó tükröződése, a holdfény trükkje. Mit is látott valójában?

- Will, hol vagy? - kiáltott fel hozzá Ser Waymar. - Látsz valamit? - Lassan körbefordult, hirtelen óvatossá válva, karddal a kezében. Ő is érezte őket, ahogyan Will. Semmit sem lehetett látni. - Válaszolj! Miért van ilyen hideg?

Tényleg hideg volt. Will reszketve még jobban szorította a fatörzset. Az arca erősen hozzátapadt. Magán érezte az édes, ragacsos nedvet.

Egy árny vált ki az erdő sötétjéből és megállt Royce előtt. Magas volt, szikár, kemény, mint a régi csont, húsa pedig sápadt, mint a tej. A páncélja mintha változtatta volna a színét, ahogy mozgott. Az egyik pillanatban még fehér volt, mint a frissen esett hó, a másikban pedig már fekete, mint az árnyék, s mindenhol a fák mély szürkészöldje pettyezte. A mintázatok úgy cikáztak minden egyes lépésnél, mint holdfény a vízen.

Will hallotta, ahogy hosszú, sípoló hang kíséretében Ser Waymar Royce tüdejéből minden levegő kiszalad. - Ne merj közelebb jönni! - figyelmeztette az árnyat fiatalúr. A hangja elcsuklott, mint egy kisfiúé. Hosszú fekete köpenyét hátravetette a vállán, hogy karjait szabaddá tegye a küzdelemre és kardját két marokra fogta. A szél elállt. Nagyon hideg volt.

A Más nesztelen léptekkel suhant előrébb. A kezében olyan kardot tartott, amilyenhez foghatót Will még sohasem látott. Emberi fémet nem használtak annak a kardnak a kovácsai. Életre kelt rajta a holdfény, áttetsző volt, olyan vékony kristályszilánknak látszott, hogy az éle felől nézve szinte eltűnt. A fegyver halovány kéken derengett az élein játszó szellemfénnyel, és Will érezte, hogy minden pengénél élesebb.

Ser Waymar bátran szembeszállt vele.

- Akkor táncoljunk! - kardját kihívóan a feje fölé emelte. Kezei remegtek a súlytól, vagy talán a hidegtől. Mégis, ebben a pillanatban Will már nem egy fiúnak látta, hanem egy férfinak az Éjjeli Őrségből.

A Más megtorpant. Will látta a szemeit. Kékek voltak, kékebbek és mélyebbek, mint bármilyen emberi szem, olyan kék, hogy szinte égettek, akár a jég. A magasba emelt kardra meredtek és nézték a fémen hidegen elömlő holdfényt. Egy szívdobbanásnyi ideig reménykedni kezdett.

Halkan váltak ki az árnyékokból. Az első ikertestvérei voltak. Hárman... négyen... öten... Lehet, hogy Ser Waymar érezte a hideget, amit magukkal hoztak, de nem láthatta, nem hallhatta őket. Willnek figyelmeztetnie kellett. Ez volt a kötelessége. És a halálos ítélete is, ha megteszi. Megremegett, még szorosabban lapult a fához és csendben maradt.

A sápadt penge süvítve szelte a levegőt.

Ser Waymar a saját acélját szegezte szembe vele. Amikor a pengék összecsaptak, nem hallatszott fém csilingelése fémen, csak egy magas, vékony hang az érzékelhetőség határán, mint egy fájdalomtól vonyító állat hangja. Royce hárított egy második csapást, aztán egy harmadikat is, majd hátrálni kényszerült egy lépést. Még egy ütésváltás, még egy lépés hátra.

Mögötte, jobbra, balra körülötte a nézők türelmesen, arctalanul, csendben álltak. Finom páncélzatuk változó színezete majdnem láthatatlanná tette őket az erdőben. Mégsem tettek egy lépést sem, hogy beavatkozzanak.

A kardok újra és újra összecsaptak, míg végül Will szerette volna befogni a fülét, hogy ne hallja furcsa, bánatosan síró zajukat. Ser Waymar már zihált az erőfeszítéstől. Lehelete gomolygott a holdvilágnál. Pengéje fehér volt a fagytól, a Másén halvány kék fény táncolt.

Ekkor Royce hárítása egy ütemmel elkésett. A sápadt kard belehasított a sodronyingbe a karja alatt. A fiatal lovag felkiáltott fájdalmában. A páncélgyűrűk között vér buggyant ki. Gőzölgött a hidegben, s a cseppek olyan vörösnek látszottak, mint a tűz, ahol a hóra hullottak. Ser Waymar ujjai végigsiklottak az oldalán. Amikor elhúzta, vakondprém kesztyűjét átáztatta a vér.

A Más mondott valamit egy nyelven, amelyet Will nem értett. A hangja olyan volt, mint amikor egy téli tavon meghasad a jég. A szavak gúnyosan hangzottak.

Ser Waymar Royce megtalálta a haragját.

- Robertért! - kiáltotta és vicsorogva előrelendült. Két kézzel emelte fel a fagyott kardot és teljes súlyát beleadva oldalsó csapásra lendítette. A Más majdhogynem lustán hárított.

Amikor a pengék egymáshoz értek, az acél darabokra tört.

Kiáltás hasított a levegőbe és visszhangzott a fák között. A lovag kardja ezer szilánkra repült szét, amelyek úgy záporoztak körös-körül, mint apró acéltűk esője. Royce térdre rogyott, felsikoltott és eltakart a szemét. Vér csordult elő az ujjai közül.

A nézők előre léptek, mintha vezényszóra tennék. Kardok emelkedtek fel és sújtottak le halálos csendben. Hidegvérű mészárlás volt. A halovány pengék úgy hatoltak át a páncélon, mint kés a vajon. Will behunyta a szemét. Mélyen lentről olyan élesen hallotta a hangjukat és a nevetésüket, mint a jégcsap.

Sok idő telt el, mire ismét összeszedte a bátorságát, hogy lenézzen. A hegygerinc üres volt alatta.

Ott maradt a fán, lélegezni is alig mert. A hold lassan átkúszott a fekete égbolton. Végül, merev izmokkal és a hidegtől bénult ujjakkal, lemászott.

Royce holtteste arccal lefelé hevert a hóban, egyik karja kinyújtva. A vastag fekete köpenyt tucatnyi vágás tépázta meg. Ahogy ott feküdt holtan, akkor látszott igazán, milyen fiatal is volt a lovag. Csak egy fiú.

Will néhány lépésre onnét megtalálta, ami megmaradt a kardból.

A nyele szálkás volt és kicsavarodott, mint a villámsújtotta fa. Will letérdelt, óvatosan körülnézett és felkapta. A törött kard lesz a bizonyíték. Gared tudni fogja, mit jelent, vagy ha ő nem is, majd Mormont, a Vén Medve vagy Aemon mester. Vajon Gared még mindig vár a lovakkal? Sietnie kell.

Will felállt. Ser Waymar Royce tornyosult föléje.

Finom ruhája cafatokban lógott, arca összeroncsolódott. Kardjának egy szilánkja átdöfte bal szemének vak fehér pupilláját.

Jobb szeme azonban nyitva volt és kék fényben izzott. Látott vele.

Will megbénult ujjai elejtették a törött kardot. A fiú becsukta a szemét, hogy imádkozzon. Hosszú, finom kezek súrolták az arcát és fonódtak a nyakára. A legfinomabb vakondprémbe voltak burkolva és ragacsosak voltak a vértől, érintésük mégis jeges hideget árasztott.

BRAN

A reggel tisztán és hidegen köszöntött be, ropogós nyersessége a nyár végének közeledtét jelezte. Hajnalhasadáskor indultak útnak, hogy megnézzék egy ember lefejezését. Húszan voltak és Bran izgatottan lovagolt közöttük. Ez volt az első alkalom, hogy elég idősnek ítélték ahhoz, hogy elkísérje apjaurát és fivéreit a király igazságtételének megtekintésére. A nyár a kilencedik, Bran maga pedig a hetedik évében járt.

A férfit egy kis tömlöcben tartották a hegyen, megkötözve. Robb biztos volt benne, hogy a vadak közül való és kardját Mance Raydernek, a Falon Túli Királynak ajánlotta. Bran libabőrös lett, ha erre gondolt. Eszébe jutottak a történetek, amiket Öreg Nan mesélt neki a kandalló mellett. A vadak kegyetlen emberek, mondta, rabszolgatartók, gyilkosok és tolvajok. Óriásokkal és vámpírokkal barátkoznak, leánygyermekeket rabolnak el az éj leple alatt, vért isznak fényes ivókürtökből. Asszonyaik a Másokkal hálnak a Hosszú Éjszaka leple alatt és szörnyű, félig-ember utódokat hoznak a világra.

A férfi azonban, aki karjánál és lábánál fogva a rácshoz bilincselve várta a király ítéletét, öreg volt és vézna, s nem sokkal magasabb Robbnál. Mindkét fülét és egy ujját elveszítette a fagy miatt és teljesen feketébe volt öltözve, mint az Éjjeli Őrség testvérei. Csak az ő bundája rongyos volt és foltok éktelenítették.

Emberek és lovak lehelete keveredett össze és gőzölgött a hideg reggeli levegőben, ahogy Bran apja levágatta a férfit a rácsról, és maga elé hozatta. Robb és Jon egyenesen és mozdulatlanul ültek a nyeregben. Bran köztük ült a póniján és megpróbált többnek látszani hétévesnél, megpróbált úgy tenni, mintha már többször végignézte volna ezt. Lágy szellő fújt át a tömlöc kapuján. Fejük felett Deres Starkjainak lobogója csapkodott a levegőben: egy jeges mezőn rohanó szürke farkas.

Bran apja ünnepélyesen ült a nyeregben, hosszú barna haját borzolta a szél. Gondosan nyírt szakállába már fehér szálak vegyültek, s ettől idősebbnek látszott harmincöt événél. Szürke szemei zord pillantásokat vetettek a mai napon és egyáltalán nem annak a férfinak látszott, aki este a tűz mellett fog üldögélni és halkan mesélget majd a hősök idejéről és az erdő gyermekeiről. Levetette apa-arcát, gondolta Bran és Deres Lord Starkjáét öltötte fel helyette.

Kérdéseket tettek fel és feleletek hangzottak el ott a csípős reggeli hidegben, de Bran később nem tudta pontosan felidézni, miről is volt szó. Apja végül parancsot adott és két őr a tér közepén elhelyezett vasfa tuskóhoz vonszolta a rongyos embert. A fejét erővel lenyomták a kemény fekete fára. Lord Eddard Stark leszállt a nyeregből, nevelt fia, Theon Greyjoy pedig előhozta a kardot. Ezt a kardot Jégnek hívták. Olyan széles volt, mint egy férfi keze és még Robb magasságánál is hosszabb. A penge valyriai acélból készült. Varázslattal kovácsolták és sötét volt, mint a füst. Semmilyen penge éle nem volt fogható a valyriai acéléhoz.

Apja lehúzta a kesztyűjét és odaadta testőrkapitányának, Jory Casselnek. Mindkét kezével megragadta Jeget és így szólt:

- Robert, a Baratheon ház fia, aki első ezen a néven, az andalok, Rhoynar és az Elsők királya, a Hét Királyság Ura és a Birodalom Védelmezője nevében, Eddard, a Stark ház fia, Deres ura és Észak Kormányzója szava által ezennel halálra ítéllek! - magasan a feje fölé emelte a pallost.

Bran törvénytelen testvére, Havas Jon közelebb húzódott.

- Jól fogd a pónit! - suttogta. - És ne fordulj el! Apánk tudni fogja, ha elfordulsz.

Bran jól megfogta a pónit és nem fordult el.

Apja egyetlen biztos suhintással leválasztotta a fejet. Vér fröcskölt a hóra, vörösen mint a bor. Az egyik ló felágaskodott és keményen meg kellett fogni, hogy visszatartsák a meneküléstől. Bran képtelen volt levenni a szemét a vérről. A hó a tuskó körül mohón itta magába és a szeme előtt vörösödött egyre mélyebbre.

A fej megpattant egy vastag gyökéren és elgurult. Greyjoy lába közelében állt meg. Theon a tizenkilencedik évében járó ösztövér, sötét hajú ifjú volt, aki mindent szórakoztatónak talált. Felnevetett, csizmáját a fejre helyezte és belerúgott.

- Barom - morogta Jon elég halkan ahhoz, hogy Greyjoy ne hallja meg. A kezét Bran vállára tette, Bran pedig fattyú testvérére pillantott.

- Jól csináltad - mondta neki Jon ünnepélyesen. Tizennégy éves volt. Már régóta segédkezet az igazságszolgáltatásnál.

A hosszú út vissza Deresbe hűvösebbnek tűnt annak ellenére, hogy a szél addigra elállt, a nap pedig már magasabban járt az égen. Bran a fivérei mellett lovagolt, jóval a főcsapat előtt. Pónija ereje megfeszítésével igyekezett lépést tartani a többi lóval.

- A szökevény bátran halt meg - szólalt meg Robb. Erős termetű és széles vállú fiú volt, aki napról napra nagyobbra nőtt. Világos bőre, vörösesbarna haja és kék szemei anyja révén a zúgói Tullyk öröksége volt. - Legalább derekasság volt benne.

- Nem - mondta Havas Jon csendesen. - Ez nem bátorság volt. A félelemtől halt meg. Láthattad a szemeiben, Stark - Jon szemei olyan sötét szürkék voltak, hogy már-már feketének látszottak, de kevés dolog volt, amit nem láttak meg. Egyidős volt Robbal, de egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Jon karcsú volt, Robb izmos és zömök, Jon világos hajú, Robb sötét, Jon kecses és sebes mozgású, míg féltestvére erőteljes és gyors.

Robbot egyáltalán nem hatotta meg.

- A Mások vigyék el a szemét - fortyant fel. - Jól viselte a halált. Versenyezzünk a hídig?

- Benne vagyok! - kiáltotta Jon és megsarkantyúzta a lovát. Robb szitkozódott és utána vetette magát. Levágtattak az ösvényen. Robb nevetett és kiáltozott, Jon csendes volt és feszült. Lovaik patája nyomán hó záporozott.

Bran meg sem próbálta követni őket. Pónija nem vehette fel a versenyt velük. Látta a rongyos ember szemeit és most rájuk gondolt. Kis idő múlva Robb nevetésének hangja elhalt és az erdő ismét csöndbe burkolózott.

Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy nem hallotta a társaság többi részét, míg apja melléje nem rúgtatott.

- Jól vagy, Bran? - kérdezte kedvességgel a hangjában.

- Igen, apám - válaszolta Bran és felpillantott. Roppant csatalovon ülő, bundákba és bőrbe öltözött nemes apja óriásként tornyosult fölébe. - Robb szerint az az ember bátran halt meg, de Jon azt mondja, félt.

- Te mit gondolsz? - kérdezte az apja.

Bran elgondolkodott.

- Lehet valaki bátor, miközben fél?

- Egy férfi csakis akkor lehet bátor - válaszolta az apja. - Megérted, miért tettem?

- A vadak közül való volt - mondta Bran. - Elrabolják a nőket és eladják őket a Másoknak.

Apja elmosolyodott.

- A jó öreg Nan megint meséket mondott neked. Az igazság az, hogy ez az ember esküszegő volt, aki megszökött az Éjjeli Őrségből. Az ilyennél nincs veszélyesebb. A dezertőrök tudják, hogy az életük fabatkát sem ér, ha elfogják őket, ezért semmilyen bűntettől nem riadnak vissza, még a legborzalmasabbaktól sem. De félreértesz. Nem az a kérdés, miért kellett meghalnia, hanem az, hogy miért nekem kellett megtennem.

Bran erre nem tudott válaszolni.

- Robert királynak van hóhéra - mondta bizonytalanul.

- Valóban van neki - ismerte el az apja. - Ahogy a Targaryen királyoknak mind volt őelőtte. Mégis a mi szokásunk az ősibb szokás. Az Elsők vére még mindig ott folyik a Starkok ereiben, és mi azt tartjuk, hogy annak kell meglendítenie a kardot, aki az ítéletet hozta. Ha arra készülsz, hogy elvedd egy férfi életét, tartozol neki azzal, hogy a szemébe nézel és meghallgatod az utolsó szavait. Ha pedig nem vagy képes erre, akkor az az ember talán meg sem érdemli a halált.

- Egy napon, Bran, Robb zászlóhordozója leszel, saját vártornyod lesz fivéred és a király szolgálatában, és az igazságszolgáltatás reád hárul majd. Amikor elérkezik ez a nap, nem szabad örömödet lelned a feladatban, de a fejedet sem szabad elfordítanod. Az uralkodó, aki fizetett hóhérok mögé rejtőzik, hamarosan elfelejti, mi a halál.

Ekkor tűnt fel Jon az előttük lévő dombtetőn, vadul integetve és kiabálva feléjük.

- Apa, Bran, gyertek gyorsan! Nézzétek, mit talált Robb! - majd újra eltűnt.

Jory lovagolt melléjük.

- Baj van, uram?

- Kétségtelenül - válaszolta a lord. - Jöjj, hadd lássuk, ezúttal miféle rosszaságot ástak elő a fiaim! - Lovát ügetésre sarkallta. Jory, Bran és a többiek követték őket.

Robbot a folyóparton találták, északra a hídtól. Jon még mindig lova nyergében ült mellette. A késő nyári hóesés igen sűrű volt ebben a holdciklusban. Robb térdig állt a fehérségben, csuklyáját hátratolta, így a napfény megcsillant a haján. Valamit tartott a kezében, miközben izgatott hangon suttogott a másik fiúval.

A lovasok óvatosan közeledtek a part melletti csapásokon, szilárd pontokat keresve a hótól betakart, egyenetlen talajon. Elsőként Jory Cassel és Theon Greyjoy érték el a fiúkat. Greyjoy nevetett és viccelődött lovaglás közben. Most Bran hallotta, hogy a lélegzete is elakad.

- Az istenekre! - kiáltotta és igyekezett féken tartani lovát, miközben a kardja után kapott.

Jory kardja már a kezében villant.

- Robb, gyere el onnét! - szólt rá. Lova felágaskodott alatta.

A fiú elvigyorodott és felpillantott a kezében tartott csomagból.

- Nem bánt - mondta. - Halott, Jory.

Bran addigra már égett a kíváncsiságtól. Gyorsabb vágtára ösztökélte volna a pónit, apja utasítására azonban leszálltak a nyeregből a híd mellett és gyalog indultak el. Bran leugrott és előreszaladt.

Addigra Jon, Jory és Theon Greyjoy is leszálltak a lóról.

- Mi a kénköves pokol ez? - kérdezte Greyjoy.

- Egy farkas - válaszolta neki Robb.

- Egy szörnyszülött! - mondta Greyjoy. - Nézd mekkora!

Bran szíve vadul kalapált a mellkasában, ahogy bátyja mellé gázolt egy derékig érő csapáson.

Nagy, sötét alak hevert félig eltemetve a véres hóban, halotti pózba merevedve. Bozontos, szürke bundájában jég képződött és az enyészet enyhe szaga lengte körül, mint egy nőt a parfümje. Bran üres, féregjárta szemgödröket és sárga fogakkal teli széles pofát látott. Amitől azonban elakadt a lélegzete, a lény mérete volt. Nagyobb volt a pónijánál, kétszer akkora, mint a legnagyobb véreb apja óljaiban.

- Ez nem szörnyszülött - szólalt meg Jon nyugodtan. - Ez egy rémfarkas. Nagyobbra nőnek, mint a másik fajta.

- Kétszáz éve nem láttak rémfarkast a Faltól délre - mondta Theon Greyjoy.

- Én most látok egyet - válaszolta Jon.

Bran elszakította a tekintetét a szörnyetegtől. Ekkor vette észre a csomagot Robb karjaiban. Felkiáltott meglepetésében és közelebb húzódott. A kölyök apró, szürkésfekete bundagombóc volt. Még a szemei sem nyíltak ki. Orrával vakon döfködte Robb mellét, ahogy a fiú dédelgette. Tejet keresett a bőrök között és vékony hangon, kétségbeesetten nyöszörgött. Bran habozva kinyújtotta a kezét.

- Rajta - biztatta Robb -, megérintheted!

Bran gyorsan, idegesen megsimogatta a kölyköt, majd elfordult, amint Jon megszólalt.

- Tessék - féltestvére egy második kölyköt nyomott a kezébe. - Öt van belőlük - Bran leült a hóban és az arcához emelte a farkaskölyköt. A bundája meleg és puha volt.

- Szabadon kószáló rémfarkasok a királyságban, ennyi év után - morogta Hullen, a lovászmester. - Nem tetszik ez nekem.

- Ez jel - jegyezte meg Jory.

Bran apja összeráncolta a homlokát.

- Ez csak egy döglött állat, Jory - mondta neki, de látszott rajta, hogy gondban van. A hó megcsikordult a csizmatalpa alatt, ahogy megkerülte a tetemet. - Tudjuk, mi végzett vele?

- Van valami a torkában - válaszolta Robb büszkén, hogy már azelőtt rájött a megoldásra, mielőtt apja egyáltalán kérdezte volna. - Ott, éppen a pofája alatt.

Apja letérdelt és a kezével tapogatózni kezdett az állat feje alatt. Rántott egyet valamin és felemelte, hogy mindenki láthassa. Lábnyi hosszú véres, törött ágú agancsot tartott a kezében.

Hirtelen csend ereszkedett a társaságra. A férfiak nyugtalanul nézték az agancsot. Egyikük sem mert megszólalni. Még Bran is érzékelte a félelmüket, bár nem tudta mire vélni.

Apja félredobta az agancsdarabot és a hóban törölte a kezét.

- Meglep, hogy elég ereje volt még, hogy fialjon - szólalt meg. Hangja megtörte a varázst.

- Talán nem volt neki - mondta Jory. - Hallottam történeteket... Lehet, hogy az anyaállat már nem élt, amikor a kölykök jöttek.

- Halott anyától születtek - jegyezte meg valaki. - Rossz előjel.

- Nem baj - válaszolta Hullen. - Rövidesen ők is halottak lesznek.

Bran ijedten kiáltott fel.

- Minél előbb, annál jobb! - helyeselt Theon Greyjoy. Előhúzta a kardját. - Add ide a szörnyet, Bran!

A kis lény fészkelődni kezdett az ölében, mintha hallotta és megértette volna.

- Nem! - kiáltotta Bran elszántan. - Ő az enyém!

- Tedd el a kardod, Greyjoy! - utasította Robb. Egy pillanatig épp olyan tekintélyt parancsoló volt, mint az apjuk, a lord, akivé egy nap ő is válik majd. - Megtartjuk ezeket a kölyköket.

- Ezt nem teheted, fiú - szólt rá Harwin, Hullen fia.

- Könyörületből kellene megölni őket - jelentette ki Hullen.

Bran apjára tekintett segítségért, de az válasz helyett csak rosszallóan összeráncolta a homlokát.

- Hullen igazat szól, fiam. Jobb a gyors halál, mint a hideg és az éhség kegyetlen végzete.

- Nem! - Bran érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe és elfordította a fejét. Nem akarta elsírni magát apja előtt.

Robb makacsul tiltakozott.

- Ser Rodrik vörös szukája a múlt héten megint kölykezett - mondta. - Kicsi az alom, csak két kölyök maradt életben. Elég teje lesz.

- Széttépi őket, ha szopni próbálnak.

- Lord Stark - szólalt meg Jon. Furcsán hangzott, hogy apját ilyen hivatalosan szólítja meg. Bran kétségbeesett reménykedéssel tekintett rá. - Öt kölyök van - mondta apjának. - Három hím, két nőstény.

- Mire célzol ezzel, Jon?

- Neked öt törvényes gyermeked van - válaszolta Jon. - Három fiad és két lányod. A rémfarkas házad címere. Elrendeltetett, hogy gyermekeid megkapják ezeket a kölyköket, uram!

Bran látta, hogy apja arckifejezése megváltozik és látta, amint a többi férfi egymásra pillant. Abban a pillanatban teljes szívével szerette Jont. Bran hétéves fejjel is megértette, mit tett a bátyja. A számok csak azért jöttek ki jól, mert Jon kihagyta saját magát. Beleszámolta a lányokat, beleszámolta még Rickont, a csecsemőt is, de kihagyta a fattyút, aki a Havas vezetéknevet viselte, a nevet, amelyet a szokás előirt mindazok számára itt fent északon, akik szerencsétlenségükre saját név nélkül jöttek a világra.

Apjuk is megértette.

- Magadnak nem akarsz kölyköt, Jon? - kérdezte lágyan.

- A rémfarkas a Stark ház lobogóját ékíti - válaszolta Jon. - Én nem vagyok Stark, apám.

A lord elgondolkodva szemlélte Jont. A beállt csendet Robb törte meg.

- Magam fogom felnevelni, apám - ígérte. - Meleg tejjel itatok át egy törölközőt és azzal fogom szoptatni.

- Én is! - visszhangozta Bran.

Apjuk hosszan és figyelmesen méregette fiait.

- Könnyű mondani, de nehezebb megtenni. Márpedig nem engedem, hogy ezzel raboljátok a szolgálók idejét. Ha akarjátok ezeket a kölyköket, valóban nektek kell etetnetek őket. Megértettétek?

Bran hevesen bólogatott. A farkaskölyök fészkelődni kezdett az ölében és meleg nyelvével megnyalta az arcát.

- Idomítani is kell majd őket - folytatta apjuk. - Nektek. A kutyaidomárnak semmi köze sem lesz ezekhez a szörnyetegekhez, azt garantálhatom. És az istenek irgalmazzanak nektek, ha elhanyagoljátok, elvadítjátok vagy rosszra tanítjátok őket. Ezek nem kutyák, amelyek pitiznek egy jó falatért és eloldalognak egy rúgástól. A rémfarkas olyan könnyedén tépi ki egy férfi karját a vállából, ahogyan egy kutya végez a patkánnyal. Biztosak vagytok benne, hogy akarjátok ezt?

- Igen, apám - mondta Bran.

- Igen - csatlakozott hozzá Robb.

- A kölykök amúgy is elpusztulhatnak, bármit tesztek is.

- Nem fognak elpusztulni - közölte Robb -, mert nem hagyjuk, hogy elpusztuljanak.

- Akkor hát tartsátok meg őket! Jory, Desmond, szedjétek össze a többi kölyköt. Ideje visszatérnünk Deresbe.

Bran csak akkor ízlelte meg a győzelem édes zamatát, amikor már mindannyian lóháton ültek és visszafelé tartottak. Ekkor az ő farkaskölyke már a bőrruhák közé bújt, ahol meleg volt és biztonságosan átvészelhette a hazáig tartó hosszú vágtát. Bran azon tűnődött, milyen nevet adjon neki.

A híd felénél jártak már, amikor Jon hirtelen megtorpant.

- Mi az, Jon? - kérdezte apjuk.

- Te nem hallod?

Bran hallotta a szél süvítését a fák között, a lovak patáinak dobogását a híd vasfa deszkáin és az éhes kisfarkas nyüszítését, de Jon valami másra figyelt.

- Ott! - kiáltotta Jon. Megfordította a lovát és visszaügetett a hídon át. A többiek látták, amint leugrik a nyeregből ott, ahol az elpusztult rémfarkas teteme hevert és letérdel. Egy perc múlva már ismét feléjük lovagolt, széles mosollyal az arcán.

- Biztosan elkóborolt a többiektől - mondta.

- Vagy elzavarták - válaszolta az apja, ahogy a hatodik kölyköt nézte. Ennek a bundája fehér volt ott, ahol a többié szürke. Szemei olyan vörösek voltak, mint a rongyos ember vére, aki aznap reggel halt meg. Bran furcsának találta, hogy egyedül ennek a kölyöknek volt nyitva a szeme, míg a többi még mind vak volt.

- Egy albínó - mondta Theon Greyjoy fanyar humorral. - Ez még a többinél is hamarabb fog elpatkolni.

Havas Jon fagyos pillantást vetett apja kísérőjére.

- Nem hiszem, Greyjoy - szólalt meg. - Ő az enyém.

Forrás:

https://starity.hu/sztarok/george-r-r-martin-/eletrajz/

~Harmatcsepp~

George R. R. Martin

Keresés

Facebook

Jelenleg olvassuk

Népszerű bejegyzések:

Archívum

Flickr Images